Ahogy nincs két egyforma thrash metal vagy bluesbanda, úgy a stoner/doom is bámulatosan sokféle zenekar számára nyújt biztos menedéket, akadnak köztük hörgősek, prüszkölősek, sikoltósak, művészkedők, instrumentálisak, női énekkel kábítók, pszichedelikusak, stb. A közös nevező a lassabb tempó, és a melankólikus/depresszív érzelemvilág. Ezek a brazil kölykök a hetvenes évek progresszív érájához vonzódnak. Megérdemlik az elismerést! A 2019-es évjáratú harmadik albumuk ("Into The Dunes Of Doom" 2017, "Enter The Ceremony Of Damnation" 2018) telis-teli van elsőosztályú lassú hömpölygéssel. Csak belefekszik az ember, és nem tud kikecmeregni az örvényeiből.

Tisztábbak, magasabbak, fényesebbek a gitárhangok, mint az általában egy ilyen zenekarnál lenni szokott, ennélfogva az összhatás is vidámabb. Ha nem is házibuli zene, azért magadba fordulni nem fogsz tőle. Ugyanakkor vannak olyan részek, például a hetedik perc után, amikor durván lerántanak a vaddisznógödörbe henteregni. A kezdés nagyon erős, engem a Chroma Key "Dead Air For Radios" című lemezére emlékeztet. Ebből a hipnotikus sci-fi kábulatból megy át a vezérdallam döngölésbe, és a nagy késve megérkező, erősen visszhangosított ének tökéletesen illeszkedik a zenei közegbe. Az énekes nem igazán erőteljes, kerüli a szélsőségeket, azt mondanám rá, kellemes orgánum.

Nevüket a Monster Magnet 2010-es felvétele után választották, s bár ez egy híres videós nóta, úgy érzem, nem volt telitalálat. A punk megjelölés miatt is félrevezető, no meg egyáltalán nem is hasonlítanak a Monster Magnetre. Sokkal lágyabb, kifinomultabb, összetettebb zenét adnak elő. Szívesen ajánlanám őket olyanoknak, akik egyáltalán nem is hallgatnak ilyen lassabb, bólogatós muzsikát, mivel a műfajban valóban ritkaságnak számító optimizmussal és derűlátással állunk itt szemben.

A zenekar tagsága a következő: Alexandre Canhetti – ének, szövegek, Pedro Canhetti - szólógitár, Danilo Oliveira – basszusgitár, Rafael Daltro – ritmusgitár, Arthur Rodrigues – dobok. A szövegvilág csillagközi térben mozog, ahogy azt a borítón is láthatjuk, elsősorban a sci-fi tematikájából merítettek: Infinite Hourglass, Escape To The Stars, illetve Ascension, Crowns Of Fire, The Rift.

Szóval ilyesmi. Semmi kapkodás, semmi tekerés, értelmes szövegmondás, kidolgozott szólók, kellemes dallamok, csupa olyan, amit egy ilyen régi vágású zenekartól elvárna az ember. Nagyon nehéz ilyen iszonyatos doom-tengerben kiemelkedni a rengeteg klisés, elcsépelt témákkal variáló zenekar közül, nekik sikerült. Még ha év végén a top 20-as listámra sem kerül a Gods&Punks, akkor is abszolút értékes, jó munkát végeztek.  7/10