Már nem mai srácok a San Joséból származó Zed zenészei, talán ezért utaznak stoner rockban, melyben ugyan van elég erő és lendület, de nem fogja senki csatakosra tombolni magát a hallgatása közben. Nem is kell, mondanák ők, ez nem erről szól. A fejek öntudatlanul megbillennek, a lábbak ütemesen verik a ritmust, két gitár adagolja a dallamokat. Inkább doomba hajló hard rock zene ez, mint bármi más, van benne egy csepp Led Zeppelin is, és eszembe juttatja a Screaming Trees első lemezét is még a nyolcvanas évekből, meg persze érezhető sok Kyuss, Clutch hatás, meg blues-gyökerek is, de összességében mégis van saját íze.

Meg kell hallgatni ahhoz néhányszor ezt az albumot, hogy összeálljon a Zed lényege, de végül összeáll. Kicsit furcsa keverék, egyfajta zenei ősöket tisztelő, tekervényes, modern hangzású, mégis régivágású zene. Kiemelkedően erős két fronton: az ének és a gitár terén. Ezeket magas színvonalon prezentálják, kicsit halványabb a dob-basszus jelenléte, azonban mindezekkel együtt a srácok egy hihetetlen erős lemezt készítettek el. Nem kellene sokat játszani a rockrádiókban, hogy rácuppanjanak az emberek. Van húzása, magával ragadja a figyelmet.

Az első lemezük 2009-ben készült, ez volt a Leave Me Alone, majd jött a Desperation Blues 2013-ban, azután 2016-ban a Trouble In Eden. Igazság szerint ez utóbbival kellett volna már dobbantaniuk, mert gyönyörű a borító, jó a zene is. Mégsem jött össze semmi. Itt valami nincs rendben. Nem tudom, hogy mi, ezt innen meg nem fejthetem.

Az ikergitáros témák sokat dobnak az összhatáson, ettől kicsit NWOBHM-hatása is van a szerzeményeknek, viszont Pete Sattari gitáros/énekes nem sikoltozik a Rob Halford/Dickinson iskola tanításai szerint, kerüli a magasakat, ellenben imádja a nyújtásokat, jól kiereszti a hangját, amikor csak lehet. Greg Lopez a gitáros társa, aki a hipnotikus riffekért felelős, Mark Aceves a basszer és Sean Boyles a dobos.

Ha egy kicsit magasabb lenne a hangfekvés, akkor még a zseniális Mother Love Bone-t is ide merném tenni, mint párhuzamot, a Take Me Home Again határozottan olyan érzetet kelt, mintha egy Malfunkshun demó lemaradt darabja lenne. Ehhez hasonló a Poison Tree kissé elmebeteg üvöltözése is, míg a Hollow Mant azok fogják szeretni, akik a hetvenes évek hard rock bandáin nőttek fel. Összesen tíz szám negyvenhét percben elővezetve, eléggé egybemosódó, de igazán szívmelengető, önmagát itató, élvezetes, dallamos, mégsem szirupos rockzene. 8/10