Karácsonyi ajándékként megkaptuk az ünnepekre a kaliforniai Max Boogie Overdrive első lemezét. Félig-meddig poénbanda, már ami a külsőségeket illeti, négy szebb napokat látott, régebbi bútordarab találta ki magának ezt a frappáns nevet és zenekari koncepciót, amit nem szabad teljesen komolyan venni, és akkor működik! A zene a borító alapján egyfajta pszichedelikus stoner metal lenne, csakhogy ez nem egészen így van. A tudattágítás eszköze náluk leginkább a szimpla hard rock, ezt viszont tényleg jól csinálják, meg is követelte nálam a lemez az újrajátszást, és másodszorra is kellemes pillanatokat hozott, érdemes néhány mondatot szánni rájuk.

A kvartett első albumáról beszélünk, de az teljesen egyértelmű, hogy a tagok már zenéltek korábban, csak azt nem tudni hol, mivel neveket sehol nem találtam ehhez a produkcióhoz. Annyi baj legyen! A muzsikának, amit játszanak elsősorban a tónusa magával ragadó. Tökéletesen eltalált kásás gitárhangzás, hozzá finom basszus, és még a dobok is élesre lettek állítva, nem a szokásos csörömp-zörömp hangzás, ami ilyen hobbibandáknál gyakori jelenség. A dalok szerkezetileg vaskos riffelésekből kibontakozó hard rock himnuszok, mintha a Black Sabbath játszana Kiss nótákat, de a Kissnek a kései, kilencvenes évekbeli modorában.

Az énekes egy az egyben Gene Simmons ráspolyos hangján adja elő a műsorát, de van benne, és a zenekarban egy adag Zodiac Mindwarp is, illetve hallani még olyanokat, mint White Zombie, Monster Magnet, Fu Man Chu, vagyis a dallamos rockzenének a rozsdás, piszkos, hogy azt ne mondjam mocskos ágán helyezkednek el az urak. A lemezt nyitó The Devil Knows My Name még a csapat doomosabb arcát mutatja, azután ahogy haladunk előre, úgy jönnek elő a dallamosabb, motoros rockereket idéző tételek, illetve a nyolcvanas évek hajbandáinak szellemiségében írt darabok. A Bomb Incoming akár a Winger valamelyik karcosabb lemezén elfért volna a bájos kis kolompos dobolásával.

Az a véleményem, hogy ennek a laza hard rock zenének jót tett a modernizáció, a manapság kötelező jellegű szigorúbb felfogás, ami abból áll, hogy elmarad az egykoron megszokott nyávogós intonáció az énekben, a fülben megragadó refrének sem annyira bárgyúak, mint régen, minek köszönhetően egy ilyen lemezt többször is elő lehet venni, mert nem ül be azonnal a memóriába. Észre lehet venni: alapvetően már nem annyira gyorsfogyasztású árucikk a rock, mint valaha volt, lényegesen több a tartalom még egy ilyen garázsbanda lemezében is, mint mondjuk a teljes Dokken életműben. (Véleményem szerint, persze)

Kissé ellentmondásos, de erről a lemezről nekem pont a leginkább slágeres darab, a King Of Fire tetszik, talán mert nosztalgiával kötődöm ahhoz a korszakhoz, amikor az ilyesféle arénahimnuszok nagyon mentek. A dal szinte kívánja a csordában történő vokálozást, a közönségénekeltetést, sokat visszaad a kilencvenes évek elejének hangulatából. A legutoljára felvett címadó darab pedig a Circus Of Power/Little Caesar bandák fénykorát hozta elő, már csak azért is örültem a kiadványnak. Az együttes tehát egy retro-felfogású, mai rockzenét játszó alakulat, akikben kétségkívül van érték. Stoner vagy, vagy sem, érdemes belehallgatni. 8/10