Nem igazán érdekelnek az egyszemélyes produkciók, szívesebben követem zenekarok, vagy dalszerző/énekesek munkásságát, ennek ellenére néha belefutok egy-egy ilyen anyagba, és ami jó, az jó. Az igényes zenét el kell ismerni. Semmit nem von le az anyag értékéből, ha mögötte egy személy áll, sőt. Nem kis munka összehozni így egy teljes albumot, még akkor is, ha az nem éri el a 30 percet sem, és voltak segítők a stúdióban. Az Ironleaf (Vaslevél? Pff… ezt esetleg át lehetne még gondolni) szülőatyja és alapító embere a titkozatos Kevin Hartnell, Cincinnatiból. Soha nem hallottam róla, és még egy fotót sem leltem sehol. Nem számít. A zene régivágású hard rock, ami a doom felületét is karcolgatja. Hét nagyon jól sikerült nóta, tökéletes hangzással. Érdemes próbát tenni vele.

Az első szám, az Electric God mutatja meg a lemez legsötétebb arcát, szigorú riffelésű, dallamos doom, ami aztán fokozatosan lényegül át mai hangzású hard rock muzsikává. A világon semmi új, vagy eredeti vonás nem hallható itt, teljesen egyértelmű Ozzy és a Black Sabbath hatása, valamint a Uriah Heep, Dio és a Rainbow képzeletbeli jelenléte, és ha nem is akkora torok Hartnell mint fent nevezett elődei, azért azt meg kell jegyezni, hogy tökéletesen érzi ezt a műfajt. Szépen ívelő dallamok érkeznek tőle, egyike azoknak, akik még tudják, hogyan kell megszólalnia egy rock énekesnek. A hangszerelésre sem lehet panasz, mind a hét felvétel elég erős, elég karizmatikus ahhoz, hogy a jövőben figyelemmel kísérjük Hartnell munkásságát. Ha sikerülne állandó tagságot találnia maga mellé, és esetleg valamivel izgalmasabb nevet adna a bandájának, az oldschool rockrajongók új kedvencet avatnának.  8/10