Elmúltak már azok az idők, amikor a nők csak nőies sportokat űztek, női ruhákban jártak, és nőies zenében élték ki magukat. Ma már egy brutális hardcore punk banda élén minden további nélkül állhat frontleány, aki a tüdejét kiköpve harsogja világgá minden dühét. Belefér. Mi több, akár még jó is lehet, mint jelen esetben, a Capra új lemezén, amely második a sorban. Nincs nagy különbség a bemutatkozáshoz képest, folytatódik a zúzás/hengerelés ezerrel, elérzékenyülés nélkül.

Annak idején még nagy szám volt egy-egy metal királynő, az első női énekessel működő thrash banda (Holy Moses), az első férfi hangon hörgő death metal frontlady (Angela Gossow), aztán jött a big bumm, valamikor 2010 környékén, és azóta minden téren legalább annyi a női énekes, mint a férfi. Ez önmagában még nem fokmérő, de valahol érdekes, mert egy ilyen veséből kiköpködött, szinte már underground hardcore ízű betonozáshoz nehéz a gyengébbik nemet társítani. (Már amennyiben egyáltalán még megállja helyét a ”gyengébbik nem” kifejezés…)

A Crow Lotus művésznévre hallgató hölgy minden tekintetben felveszi a kesztyűt férfi kollégáival, erős, kissé rekedtes, mégis dallamos hangján valósággal leharapja a fejünket, úgy süvölti felénk a Capra bombaerős tölteteit, szám szerint tíz kiadós löketet. Egyik sem piskóta, ami azt illeti. Nincs megtorpanás, üres járat, technikai hókuszpókusz, nincs pihentető fuvallat, nincs kegyelem. Végig robog a négy zenész a teljes lemezen, teljes gázzal, gőzzel, erőbedobással, előre! Mindez kissé egyhangú kiadványt eredményez, ugyanakkor nem lehet panaszunk a minőségre, mert nem csak mennek mint a vadmalacok, de nagyon szépen tolják a szólókat, tördelik a ritmust, színezik a játékukat. Igazán kihozzák magukból a maximumot, ami minden szempontból elismerésre méltó.

Negatívum valójában nincs, ha csak az nem, hogy kevés marad meg az emberben ezután a 10 szám után. Addig, amíg szól, addig adagolja az energiát, meglükteti a hangfalakat, megbillenti a fejeket, megmozgatja a lábakat, de nehéz bármibe is kapaszkodni, nincsenek hangzatos refrének, nincsenek emlékezetes sorok, nincs bennünk ragadó emlék. Szerintem a Walls Of Jericho énekesnőjével felvett Human Commodity lett a legjobb szám, ami ugyanakkor egy kicsit visszafelé sült el, mert amit ott Candace Ryan Kucsulain Puopolo (ezért a névért külön Nobel-díj jár!) bemutat, az egész egyszerűen lemossa a színről a Lótuszhollót. Na jó… de azért az is már valahol túlzás, amit ő képvisel, hiszen abban sok nőiesség nincs. Kettejük közül még mindig inkább az utóbbira voksolnék, ahogy a két banda közül is közelebb áll hozzám a Capra. Jelenleg egy nyolcasra tartom őket, a többit majd meglátjuk, az idő múlásával…  8/10