Ez egy szelíden visszafogott kis hangulatzene, elsősorban azok számára, akik siratják, sőt eltemették a rockot. Akik szerint semmit nem tudnak a mai bandák, csak szánalmasan csipogni. A műanyag-termékek tengerében esély sincs olyan előadókat találni, akik megütik a mércét. Lassan már azt is el kell felejteni, hogy egyáltalán még létezett olyan kor, ahol arra használták (egyesek) ezt a műfajt, hogy mindent kiadjanak magukból. Hiába, nincs mit tenni, Hendrix elment, Lemmy elment, és még hosszan sorolhatnánk… Akik azóta feltűntek, azokat jobb meg sem hallgatni, nincs már se íze, se bűze itt semminek…

Na, kérem szépen! Akkor most képzeljük el, hogy egy átmulatott éjszaka után hazatántorog az ember, előrelátóan kitesz egy nagy vödröt az ágya mellé, hogy legalább álmában ne érje baleset. Ha éppen úgy adódik, ebbe a vödörbe fröcsögjön minden, aminek jönnie kell. Nos, ez a vödör a Night Fever friss dolgozata, a Dead End. Nagyjából erre számítson a kedves zenehallgató! Ez az öt dán úriember már 2007 óta adagolja a hardcore punk muzsikát, mégsem hallottunk róluk talán soha. Most tényleg megmutatták, milyen az, ha kiadja valaki magából a feszültséget. Fortyog és feltör belőlük a gejzír, minden különösebb bevezető nélkül, tomboló lendülettel, kiapadhatatlan energiával.

Hát vadállatok, ez tény! Nincs náluk helye az elérzékenyülésnek, semmi piszmogás, semmi ballada, semmi középtempó, csak a nyílegyenesen hasító csapások. Egyik a másik után, 12 pusztító löket, 3 perces adagolásban. Abszolút old school hardcore metal, olyasmi, mint amit a Zugly csinál, vagy a Scumbag, de még náluk is durvább a zenei alap, mert ez már nem annyira rock’n roll, még csak nem is punk’n roll, hanem színtiszta hardcore, elemi erejű kőkemény rockzene, két gitárral. Különösen első hallásra nagy élmény, annyira elütnek a mainstream vonaltól, mintha nem is ezen a bolygón élnének. Pont ez bennük a szép, a mocsokság.

Azt azonban meg kell jegyezni, Salomon barátunk hangszíne meglehetősen vízválasztó. Borzasztó magas, éles rikoltozással borzolja az idegeket, ami nem mindenkinek a kedvence. Szerintem belefér. Ráadásul még fokozza is, néhol glissandoval átcsusszan egy-egy fejhangú sikolyba, ami már a padlás fölötti tartomány. Nem kifejezett operaénekesi teljesítmény, nem is King Diamond trónjára tör emberünk. Neki ilyen a hangja. Nyilván a legkevésbé sem érdekli egy ilyen banda tagságát, mennyire képzett az énekes, sőt, itt inkább előny a hátrány, az biztos, hogy egy élő koncerten igényel némi támogatást a közönségtől. (Szerintem meg is kapja)

Mint ahogy tőlem is megkapta a banda a kellő támogatást ezzel a néhány sorral. Ha nem is a 2024-es év legjobb lemeze, de nem hinném, hogy eszement brutalitásban (a punk/hardcore műfajban) bárki le fogja őket nyomni az év során. Majd meglátjuk. Addig is, ha kell egy kis energia: Night Fever – from Denmark.   9/10