Egy kivételes adottságú, méltatlanul ismeretlen gitáros albuma 1979-ből. Egyike az első heavy metal korongoknak, de nem csak ezért érdekes: elképesztő szólókkal telepakolt, elevenen lüktető muzsika! Sok tekintetben messze meghaladta a korát, a mércét olyan magasra tette, amit azóta is kevesen ugrottak meg. Egyszerre technikás, dallamos, komplex és mégis könnyen befogadható alkotás. Ugyan ízig-vérig heavy metal, mégis kliséktől mentes, intelligens zene. A Scorpionsból távozott Uli Jon Roth valószínűleg teljes döbbenetet okozott ezzel még azoknak is, akik játékát az anyazenekar lemezeiről ismerték. Mert ez nem egészen ugyanaz a kávéház.

Uli Jon Roth 1954-ben született Düsseldorfban, tehát a lemez felvételének idején 25 éves volt. Fiatal kora ellenére mégsem volt rutintalan, 1974-től kezdve valamennyi hetvenes években fogant Scorpions lemezen hallható a játéka, kivéve az 1979-es Lovedrive albumot. Ekkor ő már nem volt a zenekar tagja, mert nem érezte elég komfortosnak ott magát, ki akart nyújtózni kicsit, ezért Clive Edwards dobossal (UFO, Lionheart) valamint Ule Ritgen basszerrel Londonba repült, ahol az Olympic stúdióban rögzített 8 felvételt. Ezért a tettéért nem lehet elég hálás az utókor!

Mert fontos leszögezni, itt dalokról van szó, nem instrumentális szerzeményekről. A dalokat Uli írta, hangszerelte és énekelte fel. Ez utóbbira kapta a legtöbb kritikát, de erről később. Vegyük sorra az értékeket! Egyik dal sem elcsépelt, egyik sem refrén énekeltetős, szájbarágós metal himnusz. Nincs mögöttük más szándék, mint az önkifejezés. Akkoriban nagyjából két dolog járhatott a gitáros fejében, Jimi Hendrix és a japán kultúra. A kettő ötvözete kristálytisztán kihallik már az első felvételből, amely egyébként a legjobb, az Electric Sun valósággal letaglózza a gyanútlan hallgatót. Brutális a szóló, amit itt hallhatunk, csak a legnagyobbak műveihez mérhető, és az is kiderül, hogy a kísérőzenészek sem csak kísérőzenészek, mert mindketten iszonyat fordulatszámon pörögtek.

A lemez mestermű, ez teljesen nyilvánvaló, semmi poros, ósdi, ezerszer hallott panel nem üti fel a fejét, ellenben olyan neoklasszikus gitárdallamok burjánzanak elő, hogy Yngwie J. Malmsteen (aki ekkor feltehetően még gitárórákon gyakorolt) is csak tanulhatna belőlük. Minden bizonnyal tanult is. A hangfalakat döngető metal szerzemények között azután meglapul olyan szösszenet, mint a meditatív Japan Dreams vagy a középkori hangvételű Winterdays. A kiadvány húzónótája ugyan a többinél egy árnyalattal dallamosabb Sundown (itt is mekkora szólót ereszt el a germán, atyavilág!) a legnagyobb dobása azonban a végére hagyott Earthquake, a maga 10 perc fölötti örömködésével. Kétféle ember van: az egyik tudja mekkora gitáros Uli Jon Roth, a másik még nem hallotta őt ezen a lemezen játszani! Mert amit itt bemutatott, az a mai napig kifogástalan produkció.

De csakugyan az? Nem érheti negatív kritika az énekteljesítményt, ami mégiscsak erőltetett egy gitáros esetén? Nem kellett volna inkább egy profi énekest szerződtetnie? Talán igen, ez a döntés okos dolog lett volna, csakhogy ott és akkor Uli nagyon meg akarta mutatni… A legtöbb fórum a lemez nagy hibájának sorolja a főszereplő limitált hangterjedelmét és erős akcentusát. Érdekes kifogás ez, mert a Scorpionsban Klaus Meine ennél sokkal németesebben ejtette az angol szavakat, mégis elnézték neki. A magam részéről azt gondolom Uli Jon Roth nem volt ugyan kiemelkedő énekes, mégis tisztán, érthetően, erősen énekelt, és egyáltalán nem rontotta le ennek a lemeznek a színvonalát, éppen ezért képtelen lennék akár egy pontot is levonni a tízesből, mert… emberek, ez a fickó piszkosul nagyokat játszott! Uhhh…  10/10