Mielőtt a zenével foglalkoznánk, próbálkozzunk meg a borító elemzésével! Miről árulkodik nekünk? Teljesen fekete alap, óriási betűkkel Beck és Zoller, sehol egy fotó, sehol egy grafika, az egész teljesen hideg, puritán, a kereskedelmi forgalomban feltűnés sem kelt, gyakorlatilag eladhatatlan. Aki számára a két név semmit nem mond, még azt sem sejti, milyen hangszerek hallhatók a lemezen, egyáltalán milyen műfaj ez, rövidre zárva: a produkció nem a nagyközönség számára készült. Ez teljesen világos. Csak azoknak szól, akik e két gitárost ismerik, és nem foglalkoznak a külsőségekkel, kizárólag a zenére figyelnek.

Még mielőtt elindítanánk a korongot, máris tudjuk, hogy ezen letisztult, régivágású, mondjuk ki nyíltan ódivatú jazzt hallunk, olyasmit, ami 1979-ben teljesen szembe ment a divattal. Két gitáros leült, és két teljesen natúr hangú (elképesztően finom hangzású) elektromos gitárral kedvére improvizált. Nem nagy dolog, rengetegen megteszik, lemezre azonban már kevesen veszik. Hiszen kit érdekel ez? Nos, ha tömegeket nem is, egy-egy ember talán felkapja rá a fejét. Véleményem szerint óriási szerencse, hogy ezt a rendkívüli alkalmat a Progressive Records rögzítette, és még azon frissiben piacra is dobta vinyl formában. Túl nagyot nem bukhattak vele, gondolhatták, hiszen nagy befektetés ide nem kell, és nekik lett igazuk, mert kincset rejt a tasak.

Számomra már a Dots And Dreams című első tétel teljes ledöbbenés, térd és főhajtás. Miket művelnek itt, az ámulat-bámulat. Minden hang kristálytisztán hömpölyög a fantasztikus minőségű hangszerekből, nincs egy unalmas pillanat, nem érezzük egy percre sem a korhoz nem illő, elavult műfaj megidézését, de azt sem mondaná meg senki, mai füllel, vajon mikor keletkezett a muzsika. Univerzális hangulatzene. Éppúgy lehetne 2024-es, mint 1943-as keltezésű. És bármennyire is a hagyományok híve volt Zoller, meg kell hagyni, durván játszik ő is. Mint ahogy Joe Beck is. Persze tőle ez nem meglepő, hiszen korábban több fúziós lemezen csillogtatta a tudását, és valószínűleg az ő férfias lendületét érezte át az idős magyar mester, amikor ennyire keményen belehúzott egy-egy akkordmenetbe, de ez az anyag a maga módján egészen nyers. Szokatlanul fémes.

Talán ezért érzem ennyire különlegesnek ezt a felháborítóan ismeretlen örömzenét, melyet minden magyar zeneiskolában oktatni kellene. Ehhez képest a legtöbb magyar gyerek azt sem tudja, kicsoda Zoller Attila. Sőt! Felnőttek sem igazán ismerik, de menjünk inkább vissza ehhez a felvételhez. Joe Beck ekkor volt 34 éves, míg Zoller az 52.-be lépett. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Megmagyarázza a lemezanyag felfogását. Joe Beck ugyanis önmagától soha nem játszott volna ilyesmit, különösen nem ’79-ben. Ha rajta múlott volna, vitte volna magával a pedáljait (talán vitte is), de Zollernek már volt akkora tekintélye, hogy kijelenthette: „- Azokat most elfelejtheted, fiam! Jobb, ha elő sem veszed őket!” És lám, mennyire igaza volt!

Tényleg nem kell a hápogtatás, mert fantasztikus darabok sorjáznak egymás után. A Mind Over Matter üveghangokkal indul, majd egészen egyszerűnek tűnő, valójában technikailag cseppet sem könnyű dallammenetekkel folytatódik, és amikor az érdemi szólózásra kerül a sor, csak pislogunk a könnyed, játékosan kipergetett hangzatokon. Milyen kár, hogy filmfelvétel nem őrzi ezt a műsort! Ez még ma is világszám lenne, milliók néznék a You Tube-on. Míg ebben a formájában jó ha százakhoz eljut ez a gyönyörű muzsika, ami a páros jazz-gitározás egyik legszebb példája. Ráadásul akkor látnánk is mikor ki játszik és mit, mert ezt így a lemezről ember meg nem mondja. Nincsenek külön jobb és bal csatornákra elosztva, mindkettő szól mindegyikben, így csak találgatni lehet. Órákig lehetne hallgatni ezt a két művészt, és nekünk, mai zenehallgatóknak megvan az az előnyünk, hogy az eredetileg hanglemezen kiadatlan Happy Jam (1-2-3-4-5) című darabokat is meghallgathatjuk az interneten. Óriási, felbecsülhetetlen értékű ajándék ez, éljünk vele!   10/10