Régi adósságom törlesztem, amikor a portugál Devil In Me eddigi teljes munkásságát ajánlom a magyar érdeklődők figyelmébe. Évek óta követem őket, az első számú kedvenc bandám lettek a dallamos hardcore  színterén. Muzsikájuk vázát az a fajta középtempós, szaggatott málházás adja, ami talán a legtöbb érzelem kifejezésére alkalmas, hiszen itt nem lehet csak úgy elhadarni a sorokat, nem az erődemonstráció a fő cél, hanem az üzenet közvetítés – a HC eszközével. Valahol a gördeszkás punk, a thrash metal és a Brooklyn HC között egyensúlyoznak ők, megközelítőleg ott vették fel a szálat, ahol a Biohazard annak idején abbahagyta. Ha valaki olyan HC bandát keres, akik a betonozáson túl zenélni is tudnak, és lemezről lemezre fejlődnek, akkor pont jó helyen jár, ez a Devil In Me.

Gyorsan tisztázzuk, a banda 2004-ben alakult, jóval korábban, hogy ”Devil In Me” címmel bedobták volna a piacra készítői a népszerű horror videójátékot. ( The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me - 2022) Nevüket tehát nem innen vették a portugálok, akik a legtöbb forrás szerint Lisszabonból jöttek, a valóság az, hogy Dél-Portugáliában alakultak, Algarve városában, de mivel sokat dolgoztak a fővárosban, s mert így jobban tudták őket valahová kötni az emberek, ezért elfogadták a lisszaboni címkét.  

A zenekar első lemeze 2006-ban jelent meg, a címe Born To Lose. Ez még amolyan útkeresés, nyomokban HC, egyes momentumaiban dallamos rock, már vannak öblös bekiabálások, már használják a reszelős gitártémákat, már nagyon elégedetlenkednek, de még nem annyira éles, nem annyira hasít az anyag, mint a későbbiek. Legújabb nótáikkal nem érdemes ezeket a régi felvételeket összevetni, arra jók, hogy mai rajongóik nyomon kövessék, honnan indult a banda. Összességében 7 pont körül értékelném. Fontos itt kitérni arra, hogy sok mai HC banda még harmadik albumán sem éri el ezt a színvonalat, amit ők kezdőként itt lefektettek. Erre az alapra lehetett építeni.

A második albumnak semmi köze a Dire Straits azonos című nagylemezéhez. (Brothers In Arms) Ez nem rádióbarát rockzene. Ezen már egyértelműen az érett, mai zenekart halljuk, annak ellenére, hogy itt még nem Carlos Rocha dobolt, hanem Tiago, (aki 2012-ben kilépett) és Joao Brito helyén Joao Saldanha basszusgitározott, a szólógitáron Pedro Matos szerepelt. Az énekes Apolinairo Correia, röviden Poli már itt megmutatta oroszlánkörmeit. Talán nem a világ legdurvább hangja, ehhez a műfajhoz mégis kiválóan illik, mert egy témán belül tud érdes és dallamos is lenni. Az i-re a pontot úgyis az elsöprő erejű vokálok teszik fel, mint minden HC bandában. Készült néhány videó ebben az időszakban, érdemes ezekbe belenézni, azonnal szembeötlik a portugál HC sajátossága: a kedélyes hangulat. A mediterrán ember képtelen olyan reményvesztett, olyan keserű lenni, mint mondjuk egy amerikai városlakó, hiszen itt süt a nap, jó a bor, és közel a tenger.  8/10

The End – 2012-ből. Ez még messze nem a vég! Talán ekkor elgondolkodtak a folytatást illetően, szerencsére nem döntöttek rosszul, azóta is egyben a csapat. A harmadik lemez óriási minőségi javulást mutat. Itt már nem ugranak fejetlenül a mélyvízbe, sejtelmes, hosszú intró után robbanak, és a hangzás… emberfeletti. Köröket ver a korábbi két lemezre. Maradt a korábbi dallamos HC vonal, a gazdag vokálokkal, de az alap már eléri a top kategóriás elődök munkásságát. Andrew Neufeld producer (Comeback Kid) kiváló arányban keverte a lemezt. Azok a sorozatok a Right Or Wrongban… csekkoljátok le! Ízelítőnek viszont itt az On My Own saját készítésű videója, ez sem sokkal gyengébb.  9/10

Nagyjából a Soul Rebel 2015-ös megjelenése körül ismertem meg a zenekart, ezért ez a lemez nekem különösen kedves. Igazából itt érték el azt a keménységet, azt a kirobbanó dühöt, azt a darálós tempót, ami miatt megkedveltem őket. Egészen pontosan a Freddie Madball vendégszereplésével készült Warriors videó kapott el, innentől kezdve már figyeltem őket. Nem okoztak csalódást. A Warriors óriási nóta, de a címadó sem gyengébb, és akkor még van közel egy tucat. A Remember My Name féle zakatolások talán a leghatásosabbak tőlük, ilyen személyes favoritom a Monster is, kár hogy pont ehhez nem készült videó. A lemez megunhatatlan mestermű. 10/10

Mai napig az utolsó album a portugál martalócoktól az On The Grind (2021) Ez ugyan a 25 percet sem éri el, a borító meg a vicc kategóriába tartozik, de amit itt találunk az már tényleg komoly. Rövid, velős kis patronok robbanak egymás után, a gitártémák pedig itt a legjobbak. Valóban egy masszív őrlődés az egész, ugyanolyan elsőosztályú anyag, mint amilyet a Lionheart, vagy a Malevolence szokott kiadni, vagy régebben a Sick Of It All. Ezen zenekarok rajongóinak és minden HC iránt fogékony, nyitott fülnek ajánlom a Devil In Me fenti anyagait. Írásomat egy kedvenc videómmal zárom, Devil In Me – War –  Ebben minden benne van, amitől szép ez a műfaj. A lemez szintén 10/10.