Szintén még a tavalyi év termése volt Ghalia Volt legutolsó nagylemeze a Shout Sister Shout. Egy pörgős, vidám, bulizós blues rock album. Pont ez volt vele kicsit a gondom. Nyilván hülyeség, mégis jobban kedvelem, ha a blues lassú és szomorkás. Igaz, nem vontatott, három akkordot ismételgető blues balladákra gondolok, hanem középtempón hömpölygő, méltóságteljes dalokra, mint amilyen itt az Insomnia volt. (Hogy máris a közepébe csapjunk a lecsónak) A lemez gerincét nem ilyenek adják, inkább a modernebb felfogású, tempós darabok, igen harapós gitárszólamokkal, lévén a hölgy szólógitáros-énekes, nem is akármilyen! Gyertek velem Ghalia világába!

A belga kisasszonyon egészen jól áll a bőrnadrág. Nem tudom, le lehet írni manapság ilyet egy recenzióban? Most már mindegy, leírtam. De lehet, hogy az már egy régebbi zenei videója volt, amire lelki szemeimmel gondolok, most egészen összezavarodtam. Maradjunk tehát a zenei vonalon! Ghalia Volt, amikor még Volt nem volt, akkor Vauthier néven szerepelt a brüsszeli színpadokon, majd ezt hamarosan felcserélte Voltra. Szerintem a Colt sokkal jobb lett volna. Ghalia Colt And The Blues Bullets – mekkorát szólna ez a név! Csak játszom itt a szavakkal, ahelyett, hogy a muzsikát jellemezném…

De hát nem kell nagy regényt köríteni ehhez, hagyományos blues, egyéni ízekkel fűszerezve. Nagyon tetszik az egész Ghalia Volt jelenség, egy végtelenül szimpatikus előadót ismertem meg benne, bőrnadrág ide vagy oda. Ami azt illeti jól átvert, mert esküdtem volna a lepattant New Orleans, vagy Nashville környéki származására a klipjei alapján, miközben lehet, hogy a belga főherceg unokahúga éppen, aki a reggelit is selyempárnán fogyasztja el. Nem mintha ez sokat számítana. Akár maga a belga király is adhat elő ilyen dalokat, azt is szívesen meghallgatom, nem zavar a kék vér.

Annyi azért igaz a történetéből, hogy sokat utazott az államokban, éppen New Orleansban is szerencsét próbált, mint utcazenész, és aki a You Tube videói között nézelődik, az látja, hogy ez a nő nem halna éhen a Déli-sarkon sem, mert egyszemélyes zenekarként is megállja a helyét. Egyébként az első videó, amit láttam tőle az egy feldolgozás volt, amelyet egy Nico Chona nevű arccal adott elő. Itt megtekinthető. Nem tudom, melyikük hatalmasabb hang, a férfi, vagy a nő, de a kettő együtt óriási.

Visszatérve a lemezre: mint említettem csupa-csupa táncolható, pörgethető nóta. Egytől-egyig saját szerzemény. Érződik a régi korok tisztelete, és az új szelek fújdogálása is. Néhány húzós tételt kiemelnék: Hell Is Not Gonna Deal With You, Can’t Afford To Die, No Happy Home – ezek még a pattogós számok között is a kiugróan vidámak. A korábbi lemezein nekem jobban tetszett az a fajta blues, amit játszott, de ezen sem lett gyengébb a zene, csak kicsit más. Összességében azt gondolom, hogy Ghalia a női Seasick Steve, és az öreg egészen biztosan nagyot alakítana mellette a színpadon, ha éppen úgy adódna.    8/10