Nézzük csak mivel próbálja magát eladni a Fuzzy Grass Toulouseból: „ A 70-es évek energiáját ültetjük át a XXI. századba. Led Zepp dobolás, Kyuss basszushangzás, Pink Floyd billentyűk, Hendrixes gitár, és retro ének.” Szinte tökéletes körülírása a zenekar második nagylemezének, mely 2023 októberében jelent meg, de csak az elmúlt hetekben került a látóterembe. Azért csak szinte, mert ha a nagy király, Elvis Presley nem lett volna, akkor a franciák főzete sem lenne rock’n roll ihletettségű fuzzy, vagy nem lenne ennyire az. Zakkant Elvisek szép számmal előfordultak már ezen a bolygón, például a Zen Guerilla lehet egyfajta párhuzam, vagy a Laughing Hyenas, azonban a franciák nem ennyire egyértelműen koszolnak. A négyes igazán sötét arculata csak egy a sok közül. Erre a kiadvány második feléig kell várni. De megéri!

A kissé kapkodó nyitány rögtön leleplezi, hogy beborult, álmodozós a hangvétel, valamint az is kiderül belőle (Living In Time) hogy a basszusgitár lihegésére van kihegyezve a csapat. Plusz az a bizonyos retro ihletettségű borízű Elvis-hang. Érdekes kombináció! Az érdekességek annyiban tovább fokozódnak, hogy az énekes-billentyűs telelövöldözi a lemezt mindenféle aszteroida-becsapódásokkal, kozmikus zörejekkel, üstökös-suhanásokkal, mintha földöntúli erők támadnának ránk és van is ebben valami. Láthatjuk a borítón: A kék mogyi bosszúját csak egy óriás szkafanderbe bújt vigyorgó alak, a szuperautó szupersofőrje, valamint a kanapén száguldó zenekar élte túl…

Egy másik értelmezésben: A kék mogyi bosszúból kilőtte a szuperautót, hogy mindent elgázoljon, (vagy elgázosítson?), de ezen az óriás szkafanderes ifjú Elvis (!) csak röhög magában, mert már tudja, hogy rég nincs mit elgázosítani, hiszen eljövendő halála után a rock’n roll is dead… Nem folytatom tovább a borító elemzését. Azonban a lemez folytatódik, és egyre jobb lesz! Nem hazudok (legfeljebb tévedek) ha azt állítom, hogy a záró tétel a legjobb: a Moonlight Shades. Ez egy közel 12 perces kis mini-rockopera, amiben teljesen összekavarodnak a szálak, és nagyjából olyan érzésünk lesz, mintha Dalí dáliák közt ölelne egy daliás delnőt a déli forróságban. Ezt nektek! Szuper kis anyag, azonban többször kell hallgatni, hogy igazi értékei előjöjjenek, nem azonnali bomba. Egyébként hányadik remek francia rock album ez már a sorban? Nehéz lenne összeszámolni. Akit érdekel, nézzen utána itt a blogon!  8/10