Csak mosolygok a zenei fórumok 2023-as "Év legjobbjai" összeállításain. Nem mintha nem lenne ezek között jó album, mindössze a címszó elgondolkodtató. Közzé lehet tenni év végén egy ilyen kijelentést? Kiadhatunk egy mértékadó listát, ami alapján zenekedvelők sokasága alkot magának egy képet az adott periódusról? Minden zenei szakembernek tudnia kell, akkora léptékű lett mára a világ zenei termelése, amit képtelenség feldolgozni. Bölcs lenne a címszavak végére odailleszteni egy kis kiegészítést: Az év legjobb lemezei – azok közül, amelyeket ismerünk. Ott volt például december elején a német Bloodflowers zenekar bemutatkozó albuma, a Nebula.

Nálam egyértelműen az év egyik legkellemesebb meglepetését ezek a fiatalok hozták Düsseldorfból. Arra nagyon jó példa a Bloodflowers, hogyan lehet manapság kedves, kellemes, könnyen befogadható, dallamos rockzenét játszani, a régi nagyok nyomdokán haladva, fiatalos lazasággal. Olyan emberek asztalára tenném, akik temetik a rockot, a hangszeres zenét, és a mai fiatalokról keserű fintorral kijelentik: Nem tudnak zenélni, nincs ízlésük, vagy fullban nyomják a kretént, vagy hörögnek, esetleg sikoltoznak, másra nem képesek. Az ilyen borúlátó állásfoglalás - ha nem is megalapozatlan - nagyon veszélyes, mert alapból esélyt sem adna egy ilyen kezdő társaságnak.

A négytagú formációban Nadia Wardi énekel, Tim Dierich basszusgitározik, Mathias Köhnen gitározik, és Matthias Köhnen dobol. Hammond orgonán közreműködik Gereon Gründer. A csapat 2021-ben tette közzé első szárnypróbálgatásait, majd tavaly elkészült a hatszámos bemutatkozó lemez, összesen 32 percben. Nem túl hosszú az időtartam, figyelemfelhívásnak azonban éppen elég, és alapot ad a bizakodásra a jövőre vonatkozóan. Meglepően igényes, még meglepőbben nyugalmas, csendes tónusú pszichedelikus rockot játszanak. Igaz, Németország a krautrock hazája, de egyrészt az a korszak már régen élte virágkorát, másrészt Düsseldorf nem tartozott a mozgalom bástyái közé. (Berlin, München, Köln) A srácok tanulhattak valamit az Amon Düül, Can és Kraftwerk korai dolgozataiból, de nyilván a Pink Floyd életműve is ismerős számukra.

Egy fontos kitérő: a Krautrock kifejezést a németek nem kedvelik, inkább a Kozmikus zene gyűjtőfogalma alá sorolják ezeket az előadókat. Nagyon is helytálló eme jelző, hiszen itt is egy sci-fi történet bontakozik ki, a következőképpen:

„A Nebula egy test nélküli utazásra visz minket a gondolat birodalmain keresztül. A történet a varázslatos kozmoszban lakozó főszereplő, a Köd körül forog. Ott találkozik egy lénnyel, beleszeret, és végül elveszíti. Útja során igyekszik pozitívan szembeszállni a veszteségtől való félelmével, és mélyreható önfelfedezési törekvésbe kezd. Ez történet a bátorságról, a szeretetről és az önmagunk megtalálásának átalakító erejéről szól, emlékeztetve minket arra, hogy velünk született képességünk van álmaink megvalósítására. Merüljünk el, és élvezzük a kalandot, távol a tértől és az időtől.”

A hipnotikus énekre épülő nyitónóta, a Space and Time meg is adja az elmerülés lehetőségét, azonban a második dalt kakukktojásnak érzem. A Dreams közönséges popzene, igaz, a szokásosnál jobban odafigyeltek a hangszerelésre, de a kattogó dobgép monotóniája nem tesz jót neki, ráadásul hat percben hosszabb is talán a kelleténél. A harmadik tételtől, a címadón át egészen a lemezt záró Three Color Sky utolsó hangjáig teljes az utazási élmény, amiért hálás is vagyok a kis csapatnak. A lemezhez nem készült látványos zenei videó, ennek ellenére érdemes beütni a keresőbe a banda nevét, mert igazán remek élő felvételeikre bukkanhatunk. A lemez szerintem egy kövér 8-as megér, és kíváncsian várom a folytatását.  8/10