Maradjunk még egy kicsit Salt Lake Cityben, ahol legutóbb a Moon Wizard kapcsán jártunk, mert úgy tűnik itt nagyon érzik a stoner/doom muzsikát. Míg a Wizard inkább a doom világához áll közelebb, addig az Iota inkább stoner banda, de egyáltalán nem egy tipikus stoner trió. Inkább egy piszkosul kemény, blues alapú rockbanda. Nem annyira könnyen behatárolható a zenei felfogás, meglehetősen szabad értelmezésű zene. A tagok ugyanazok mindkét lemez esetében: Joey Tuscano – gitár/ének, Andy Patterson – dobok, és Oz Yusri – basszusgitár. A recenzió apropóját a március 23-án megjelent Pentasomnia szolgáltatja, de egy füst alatt ajánlanám a Tales című bemutatkozást is, 2008-ból.

Bizony elpárolgott nem kevés víz a Nagy Sóstó felületén, mióta ez a bizonyos debütálás világot látott, és mint mindannyian tudjuk, nem rázta meg a rockvilágot. Magam sem hallottam róla korábban, és ha most nem jönnek elő egy új anyaggal, jó eséllyel maradt volna az ismeretlenség homályában. Hihetetlen az egész történet, annak tükrében, mennyire durván működik ma is ez a lemez. Hibátlan mestermű! Az első két nóta annyira nem különleges, ezekben ”csak” annyit lehet hallani, hogy minőségi a cucc, karcos-dallamos az ének, bitang erős torkú az énekes, szépen szól a gitár, nagyon együtt van a csapat, a harmadik tétel, a The Sleeping Heathen aztán megrázza magát, itt már ugrik a tetszésmutató. Köszönhetően főként a tanulmányt érdemlő basszusfutamoknak.

Hogy rövid legyek: Ez a basszusgitáros egy zseni! Rögtön elsőre felfigyel rá az ember, de akkor jön az igazi csemege, amikor újrahallgatás során csak rá koncentrálunk. Sokszor említettem már iskolaértékű játékot bizonyos zenészek jellemzésére, nos, ezt tényleg hallani kell!  A Dimensional Orbiter című 23 perces (!) téma egészen elkápráztat a maga őrült basszusmeneteivel, az elnyújtott, koszos, rozsdás örömzenéjével, amit alig akartak a srácok abbahagyni. Ez olyasmi, mint amit Miles Davis művelt annak idején népes csapatával (Pl. Isle Of Wright), de a legjobb párhuzam sok egyéb mellett a Cream. Az Iota egy modern kori Cream, agyonbrutalizált, de jó ízléssel agyonbrutalizált szerzeményekkel. Egy olyan blues rock powertrió, amilyenből volt néhány a hetvenes években, de mára szinte nyomuk sincs.

A Tales után egy hosszúra nyúlt szünet következett, azt gyanítom, hogy nagyot csalódtak a srácok a tényleg zseniális album fogadtatásában, majd idén ismét összeálltak. Az új lemez a régi fényében már nem szól akkorát, ám aki ezt nem ismeri, az persze nagyot néz, mennyire jó ez a csapat. Tényleg jók, ugyanazt a pulzáló, nagyon kemény, mégis dallamos, férfias énekre épülő, enyhén pszichedelikus stoner bluest nyomják, mint régen, annyi a különbség, hogy kicsit idősebbek lettek. A kor valamennyire behatárol, bármennyire nem szeretnénk tudomásul venni. A Pentasomnia lendületében is érzek egy árnyalatnyi visszafogottságot – a Tales nótáihoz képest.

Például kezdésnek rögtön egy lassú bluest vezetnek elő (The Intruder), szóval nem lehet azt állítani, hogy berobbannak a fülesbe. Igaz, a The Witness már hozza a szigorúbb arcukat, és szépen visszaköszön minden, ami a régi lemezen érték volt. Nagyon remélem, most nem fognak megint ennyi ideig pihenni a srácok, mert erre van némi esély. Miért mondom ezt? Nem ünneprontásképpen, – de ez egy harminc perces visszatérés. 16 év alatt ez nem annyira sok. Igaz, legalább a fülnek kellemes. Ami pedig az alábbi videót illeti, arra tényleg nincsenek szavak. Nagy valószínűséggel ez lesz a 2024-es év legjobb animációs videója.            Tales: 10/10   Pentasomnia: 8/10