Mit is írtam legutóbb a Groundhogs lemeze kapcsán? Akár egy mai stoner-blues banda albuma is lehetne… Nos, ez így a Sacri Monti friss anyagának meghallgatása után már erősen megkérdőjelezhető. Olyan brutálisan erős blues alapú rockzenét szállítottak le a napokban, ami mellett a régi jó alapművek fénye is elhalványul. Úgy tűnik nincs okunk temetni a rockzenét, csak egy kicsit körül kell nézni a piacon, s máris akadnak gyöngyszemek. A Sacri Monti nevével ellentétben nem olasz zenekar, még csak nem is európai formáció, hanem egy masszív ötösfogat San Diegoból. A bandának ez már harmadik nagylemeze a sorban ( Sacri Monti – 2018, Waiting Room for the Magic Hour – 2019) és egész egyszerűen elsöprő erejű, szó szerint letaglózó muzsikát tartalmaz.

A műfaj heavy rock, pszichedelikus/progresszív elemekkel, a zenekari felállás pedig a következő: Brenden Dellar – gitár/ének, Dylan Donovan – gitár, Anthony Meier – basszus, Tom DiBennedetto – dob, Evan Wenskay – billentyűk. Ez utóbbi az első két számban csak nyomokban van jelen, a harmadiktól kap életre. Én magam talán észre sem vettem volna addig, ha nem olvasom a lemezhez tartozó információk között a billentyűs nevét, igazság szerint annyira nem is igényelném ehhez a férfiasan nyers muzsikához az orgonaszólókat. Nem lágyít a hangzáson, de kicsit kihasználatlan, kicsit eltűnik  háttérben. A zenekar 2012-ben alakult, és működésük ideje alatt nem csak három stúdióalbumot készített, hanem 2022-ben egy koncertlemezt is, Live At Sonic Whip címmel.

A két gitáros nem piszmog sokat, mindjárt az elején berúgják az ajtót, és nyíltan közlik, ki az úr a házban, a hatszámos album első öt nótája elképesztő erejű rockzene, olyasmi, amilyennel elsősorban a hetvenes évek hajnalán találkoztunk. A záró tétel csak annyiban kakukktojás, hogy ennek bevezetője tőlük szokatlanul lágy dallamokkal indul, hogy aztán váratlan hangulatváltásokkal egyensúlyozzon a keményebb zúzás és a finomabb, visszafogottabb álmodozás között. Személy szerint nekem ez a kísérletezős, elszállós téma jön be a legkevésbé tőlük, de ez legyen az én bajom. A lemez első fele bőven megéri a törődést, és végeredményen ez az utolsó darab sem viszi le a színvonalat. Nem is olyan régen új lemezzel jelentkezett a Deep Purple, ők jutottak eszembe, hogy mit nem adtak volna egy ehhez hasonló anyagért. Az album 37:20 időtartamú, csak ajánlani tudom a régi jó rockzene kedvelőinek.  9/10