Szintén óriási meglepetést szállított még a nyáron a stoner rock tarka palettáján alkotó ausztrál Emu trió. A srácok hetvenes évekbeli power rockot nyomatnak fiatalos hévvel, iszonyat energiával. Ez az első lemezük, remélhetőleg nem az utolsó is egyben. Nehéz ügy, mert manapság ezt a bődületesen nyers, mégis kulturált rockzenét kevesen kedvelik. Ebben keveredik a Cream féle pengés blues rock a Hendrixtől (is) jólismert gitárnyihogtatással, elemi erejű dobolással, és az embertelen torkú vad üvöltésekkel. Határozottan nem piskóta kategória, annak ellenére, hogy semmi extrém vonás nem hallható itt. Szimpla rockzene, extra erőtartalékokat mozgósítva.

Örült volna Hendrix is, Jack Bruce is, Clapton is, ha megközelítőleg úgy tudott volna énekelni, mint Connor Mitchell. És akkor még nem beszéltünk a gitárjátékáról. Rövid leszek: zseniális. Mindent tud, amit ezen a hangszeren be lehet mutatni. Nyilván már mindent eljátszottak a szólógitár mesterei, amit csak el tudunk képzelni, nincs új a nap alatt (hiába hirdeti az első nóta az új korszak beköszöntét – New Age is Coming) és mégis… Mégis jó érzés hallani, hogy valaki úgy nyújtja a hangokat itt, ahogy az a rockzene nagy könyvében megírták a korszakos elődök.

Az első két nóta irgalmatlanul tömény, eszement szólókra kihegyezett élvezkedés, csak pislog, aki ezt meghallja, mi van itt? A fickó tényleg úgy gitározik, mint aki nem akarja abbahagyni, és ami azt illeti, nem is kellene neki, mivel piszkosul érti a dolgát. Eddig a déli kontinensről Angus Young nevét tanultam meg, mint a gitár földre tévedt istenéét, most ez a Connor gyerek szó szerint földbe tapossa az iskolásruhás legendát.

Már a harmadik dalnál pörög a lemez (Sittin’ Here Thinking) és ekkorra már szinte zavarban van a zöldfülű zenekritikus, ez most tényleg egy ilyen vaddisznó kaliberű világszám, mint aminek mutatja magát? Nagyon úgy fest a dolog, nincs is miről beszélni, itt egy újabb gitárzseni született, végülis van ilyen… Tízévente ugyan, de előfordul. Itt ez a lemez, ami ékes bizonyítékát adja mindennek. Egy darabig… Sajnos ott kerül téves töltelék a palacsintába, ahol véget ér a keménykedés, és jönnek a balladák.

Ezek nem állnak jól az Emunak, színtelen-szagtalan elérzékenyülések, a világon semmi helyük nem lenne egy ilyen lemezen. ( The Hatching, Once Were Gums ) A kiadványt záró Will We Ever Learn aztán helyreállítja a banda becsületét, azzal hogy szó szerint felrobbantja a hangfalakat. Ez lenne a helyes irányvonal az Emu számára, egy nagy levegővel kitolni mindent, ami a csövön kifér. Ezt a fajta mocskos, vadállati rockot zsigeri alapon kedveli a férfilakosság nagy része, mivel ereiben van a lealjasulás. Lenne mit keresnie az Emunak az Ausztrál rocktérképen, kérdés, mennyire gondolják komolyan? Részemről teljes a támogatás.  9/10