Ötödik nagylemezét készítette el a sorban a görög 1000mods, a körülbelül 1500 lakosú Chiliomodi község nemzetközi büszkesége. Nem ragoznám hosszan ezt a kritikát: ez a legjobb albumuk! Persze, az már más kérdés, ha ilyen a legjobb, akkor milyen a többi? Nehéz ügy, mert minőségi zenét tolnak a srácok, lassan majdnem 20 éve, de nem annyira karakteresek, mint a Nightstalker, vagy a Villagers (of Ioannina City), bár a képzeletbeli görög dobogó harmadik fokára nálam legalábbis odaférnek. Valahogy nem alakult ki igazán a 1000mods arculata, talán nem is törekedtek erre olyan nagyon a zenészek, nem tudom.

Azt nem lehet a szemükre hányni, hogy egysíkú lenne legújabb kiadványuk, éppen ellenkezőleg. Van itt minden, mint a kirakodóvásárban. Az első két nóta meglehetősen dinamikus, erőtől duzzadó, ugyanakkor már-már glam punkba hajló téma, ezekben az énekes, Dani a korai T.Rexet, valamint egy sor skandináv bandát idéz fel, aztán ez a nazális felhang, ez a néhány elnyújtott, szemtelenül odavetett szótag, a nyegle hanghordozás eltűnik, és a zenekar meglepő módon előkap egy popos darabot, Love címmel. Ezt szerintem nem kellett volna így ebben a formában, bár igazából nem rontja el nagyon a képet, mivel még ez a nóta is olyan bikán szól, hogy ahhh…

Itt érkeztünk el a kritika fő mondanivalójához: térdet-fejet kell hajtani a hangmérnök előtt! Ennél bikább hangzást rockzenekar nehezen mondhat magáénak ezekben az időkben. Eszméletlenül szépen jönnek a mélyek, csilingelnek a magasak, a gitársound valami gyönyörűség, és az ének sincs háttérbe húzva. Abszolút minőségi, csúcskategóriás teljesítmény! Nem is hallgatnám el a hangmérnök nevét, Matt Bayles művelte ezt a csodát, az államokban, a Red Room stúdióban, Seattle-ben. Neki köszönhetően itt gyenge hangzású, ócska tétel nincsen, legfeljebb nem minden szám hasít, mint a jégtörő hajó, például nekem annyira a címadó sem ragadt meg a memóriámban.  

Ezzel együtt a punk rockos lendület meglehetősen uralkodó ezen az albumon, valószínűleg ezért készült hozzá ez a kissé skate-punk jellegű borító, ami elsőre mondhatni fura, de végeredményben jól tükrözi a zene lazaságát. Amire egyáltalán nem számítottam: a zenekar szállított néhány Iron Maiden-jellegű, galopptémás nótát, az ezekben hullámzó gitárdallamok aztán végképp sokszínűvé tették az egyébként is tarka zenei történéseket. Ám ezzel még nem érnek véget a meglepetések!

A Cheat Death záró tételeként felhangzó Grey, Green Blues, a maga 10 perc fölé nyújtott, gitár és billentyű szólókkal telepakolt, hipnotikus szólamaival egész egyszerűen lenyűgözi az embert. Hihetetlenül eltalált zárás, ha csak az az egy szerzemény lenne a lemezen, már akkor érdemes lenne figyelmet fordítani rá. (Szerencsére van még 9 másik is.) Mint a bevezetőben említettem, jó eséllyel elkészült a görögök eddigi legjobb dobása, de szerintem még bennük van egy ennél is jobb, csak ki kell várnunk. Apropó, várakozás… jövő márciusban, az A38-as hajón játszik a 1000mods, ha minden igaz. Lehet, hogy egy koncertjegyet megér.    9/10