A Bresciában élő Andrea Van Cleef nevével még nem találkoztam korábban, ez egészen biztos, hiszen megjegyeztem volna. Nem csak a furcsa művésznév miatt érdekes a muksó: alapjáraton igen termékeny. Gitáros/énekes/dalszerző és zenei producer egy személyben. Saját neve alatt megjelenő anyagain túl a Humulus nevű stoner bandával is dolgozott, és ha keresgélünk a dolgai között, azt látjuk, hogy a You Tube tele van az ilyen-olyan alkalomból felvett élőzenés videóival. (Safari Continental, Black Swamp) Alapvetően a csendes, elmerengős dark country az ő világa, a minimálra vett hangszerelés, az a bizonyos rozsdás-ráspolyos hang, ami leginkább a nagyközönség számára Chris Rea munkásságát idézi.

A 2024 április 5-én megjelent lemezanyag két Leonard Cohen-jellegű balladával indul, az egyik végén még hegedű is felcsendül, ez is erősíti a Cohen-utánérzést, mint ahogy a női vokál és a hanghordozás is Cohenes, de az rögtön feltűnik, hogy ez nem szimpla koppintás, hanem inkább az ősök tisztelete. Mindkét dal erős, bármelyik Cohen lemezen siker lett volna, különösen a nyitó téma, melynek címe A Horse Named Cain. Sivatagi szél járja át az éppen csak megrebbenő dallamvezetést, a kísérő hangszerek szinte együtt lélegeznek az énekelőadással. Szinte látjuk magunk előtt a szakadt kalapban bóbiskoló benzinkutast, aki ezt a dalt hallgatja valahol az arizonai sivatagban.

Azután az egyik legrövidebb nóta, az ellentmondásos című The Longest Song érkezik, mégpedig lóháton, éppen csak a sarkantyúk pengése nem hallatszik a felvételbe. Ebben a hegedű játssza a főszerepet, pedig nem kellene. Ezekhez a country témákhoz inkább illene a borotváló bendzsó, vagy a steel gitár, mert a hegedű sokat lágyít az összhatáson. De a nóta véget ér, mire ezen nagyon elmerengenénk. Talán nem árulok el nagy titkot: körülbelül ilyen hatású az egész lemez. Pillanatok alatt véget ér, túl nagy drámai hatás nélkül, de végtelenül kellemesen.  

Kapunk még egy kedves Faces feldolgozást az Ooh-la-la formájában, néhány jóízű, nem is annyira dark country szerzeményt, és az élő legenda Dana Colley is tiszteletét teszi szaxofonjával a zárótételben. Mindent összevetve ez egy remek hangzású, fülnek barátságos dalgyűjtemény, ahol a kísérő zenekar népes tagjai mindent elkövettek, hogy kihozzák az egyes dalokból a maximumot. Árnyékban történő szendergéshez, ebéd utáni emésztéshez tökéletes háttérzene, Kenny Rogers vagy Townes Van Zandt rajongók számára kötelező tananyag.   8/10