Jakob Dylan egyszemélyben cáfol rá minden zsidó sztereotípiára, legyen az külső megjelenésre, vagy belső tulajdonságokra vonatkozó. Ő soha nem volt nagyorrú, elálló fülű, kövérre hízott, önmagát ezerrel fényező, tenyérbemászó ürge. A hétköznapi emberek többsége soha nem is hallott róla. Meg sem próbálta felülmúlni apja sikereit, közös fellépéseikről sem sokat lehetett hallani.  Az anyagi javakat sem hajszolta soha, mint ahogy a sztárságból is megelégedett azzal, amennyi saját kis bandája, a The Wallflowers révén számára kijutott. Szólólemezei száma sem túl egetverő: mindössze kettő. Az a kettő viszont mestermű a javából! A csendes/gitáros énekelőadás legszebb példája mindkét lemeze: a 2008-as Seeing Things és a 2010-es Women + Country.

A kiadvány annak idején túl sok visszhangot nem keltett, annak ellenére, hogy egy kisebb fajta pódiumot teljesen megtöltene minden vendégművész, aki szerepet kapott rajta. Tucatnál is több előadó, olyanok, mint Marc Ribot – gitár, vagy T-Bone Burnett – basszusgitár, és még sokan mások. Harsona, bendzsó, hegedű, mandolin, háttérénekesnők, minden-minden adott volt ezeknek a minimalista daloknak a hangulatos előadásához. Meg kell jegyezni: Rafináltan minimalista felfogású nóták ezek, igazából minimálból indulnak, majd maximálba csúcsosodnak ki. Minden beszálló hangszer szépen megtalálja a helyét, hozzáteszi azt a keveset, ami kell, majd a végén együtt zengenek a kellemesen rozsdás torkú dalszerzővel.

Markáns, jól megjegyezhető hangszín jellemzi hősünket, és békés, nyugis akkordpengetés. Ahhoz képest, hogy az abszolút nyugi a kiindulópont, meglepően fogós kis témákat hozott erre az albumra. Mindjárt ott a Nothing But The Whole Wide World - egy kimagaslóan jó kezdés. A kissé orrhangú felvezető éneket csillogó női vokál teszi dússá, közben a hegedű, a billentyű szinte észrevétlenül varázsol. Családias hangvételű, tábortüzeket idéző darab, amelyben még a férfi torokból feltörő dúdolás sem gáz, éppen ellenkezőleg, pont ez kell ahhoz, hogy szépen átszenderedjünk chillout módba.

Nagyon érdekes a Lend A Hand című, New Orleans-i temetés hangulatában fogant szerzemény, aki már látott hasonlót, az tudja, mennyire bizarr, semmivel össze nem téveszthető hangulata van egy ilyen eseménynek. (Lásd James Bond- Live And Let Die) A menydörgő, öblös dobra a szellemként imbolygó rezesek úgy szállnak be, mintha már részeg lenne az egész zenekar, szinte már járni is alig lenne képes… holott ez még csak a móka kezdete!

Személyes kedvencem a We Don’t Live Here Anymore. Kísérteties bendzsó vezeti fel a témát, amit a hegedűszó még mélyebbre taszít a dark country öblös torkába. Olyan kisemmizett, mások által semmibe vett ember vallomása ez, akinek sehol nincs helye a világban, mindenünnen tovább kell állnia, még álomra is nehezen hajtja a fejét. Ehhez nagyon hasonló hangvételű, rokon érzésekből fakadó tétel az Everybody’s Hurting, ahol a fúvósok is mesterien teszik oda a magukét, a hegedű is pont annyira cifrázza, ami még idefér, a női vokál pedig felteszi az i-re a pontot.

Nem mindig és mindenkor működik ez a lemez, de egy fáradt nap után képes kisimítani a ráncokat, egy jó ebéd után meghozza a kedvet az elszenderedéshez, és talán hozzá tehet valamit ahhoz, hogy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra mi, emberek. Tehát: Women+Country = :)     9/10