Nem értékelem nagyra Sierra Ferrell legújabb megjelenési formáit, és ezt nem a lemezmegjelenésekre, vagy a rendszeresen leszállított élőzenés videóira értem, hanem a művésznő külsejére. Bizarr öltözködése nagyjából a befogadhatóság határát súrolja. Ugyan a blog neve Zenehallgatás, és nem győzöm eleget hangsúlyozni, a zenét hallgatni kell, mindaz, ami mögötte van (zenekari image, lemezkiadó, klipek) másodlagos, ebben az esetben mégis kissé irritáló a dolog. Hiszen pontosan az általa képviselt hagyományos country folk az a műfaj, amelyik egyáltalán nem igényli a parádét, a színes show-műsort, a meghökkentő hajviseletet. Ez a zene egy gitárral, utcai ruhában is tökéletesen eladja magát. Különösen, ha az előadó olyan kimagasló dalszerző/énekes, mint Sierra Ferrell. Persze, mindezektől függetlenül a lemezanyag jó. Továbbra is élmény hallgatni őt, aki az americana country fenségterületén néhány éve átvette a koronát Gillian Welchtől és Alison Krausstól…

Korábban már foglalkoztam a Ferrell-jelenséggel, amikor a hölgy első lemezét, a Pretty Magic Spell-t ajánlottam. Ott már leírtam, mennyire nagy értéke ő a kortárs zenei színtérnek, és ez a véleményem azóta sem változott. A Trail Of Flowers ugyancsak remekmű, akárcsak a korábbi kiadványai, úgy tűnik, nem tud hibázni. A dalok többsége akusztikus gitáros, minimál hangszerelésű darab, tudjuk jól, hogy ebben érvényesül a legjobban. Abban talán mégis meglepőt húzott, hogy maradt a személyes hangvételű témáknál, hiszen a negyedik lemezére, és az alapvető befutás időszakára általában a hozzá hasonló előadók igyekeznek nagyot robbantani, egy-egy tuti slágerrel – ő ehhez nem ragaszkodott. És milyen jól tette! Dalai éppen eléggé dallamosak, elég fülbemászóak ahhoz, hogy aki a countryt szereti, magához engedje őket.

A lemezen – akárcsak a 2021-es Long Time Coming albumon – számtalan közreműködő segített kiteljesíteni azt a bizonyos intim, személyes hangvételt. Ellentmondás ez? Talán nem, ha azt vesszük, hogy ezen személyek nagy része az úgynevezett ”csordavokált” erősítette. A hangszeresek: Mike Rojas – zongora, vibrafon, Seth Taylor – gitár, Askel Coe  - dob,  Geoff Saunders- basszus, Billy Contreras- hegedű, illetve steel gitáron Thorleifur Gaukur Davidson. Nagyszerűen játszanak, mert szinte észrevétlenek, és ez nagyon fontos. Itt senki nem törekszik a hírnévért, annyit tesznek hozzá, amennyi kell. Az American Dreamin’ című nyitódalban például elég egy kis pergő, néhány acélos gitárhang, és némi ó-ó-ó jellegű dúdolás.

A Dollar Bill Bar sem igényel többet. Itt szájharmonika díszíti az egyébként is díszes éneket. Sejtelmem sincs, honnan húz elő Sierra ilyen témákat, de ebben tényleg zseniális. Ez nem csupán hangzatos country rock, hanem olyan átütő szerzemény, amiből néhány év múlva legendás örökzöld lehet. A dalnak számos változata kering máris az interneten, egyelőre Sierra tolmácsolásában, mégis érdemes rájuk vadászgatni, mert nincs két egyforma. És ha már vadászat: jön a Fox Hunt! Óriási, hátborzongató nóta, az animációs videó, amit készítettek hozzá pedig meseszép.

Cheatum County – egy békebeli dalocska az államok kevésbé ismert helyéről, ahol a bensőségeket fent főzik a dombon, és persze ennek nincs párja. Megint három akkordra felfűzött, piszok jó dallam, a gitáros ráspolyos hangjai valósággal felszabdalják ezeket a bensőségeket, nagyjából ezen a ponton már mindenki imádja a lemezt, de ekkor még jön az összetört szívű lány balladája (You’ve Hurt Me) amitől a már a zsebkendők is könnyesednek… Mármint az idősebb lakosság körében. Tény és való, inkább a 40 feletti vidéki polgárokat érinti meg ez a zenei világ, talán ezért is próbáltak nyitni az öltözködés terén a fiatalok irányába. Úgy értem, ha már a zene régimódi, megpróbálják fiatalosan tálalni, ez lehet magyarázata a paradicsommadár-kosztümöknek… Felejtsük el, ne is törődjünk vele!

Aki ilyen dalokat tud elővezetni, mint a régi jó Rosemary, az előtt le a kalappal, süveggel, kinek mije van. Egy gitárral kísért vadnyugati nóta, a ringatódzó-álmodozó hangulat jegyében. Ezt a tempóváltásokkal megvariált szerzeményt hallva minden egyéb bocsánatot nyert. A szándékos selypítés, a fodros-habos szoknyák, és a feltornyozott frizurák. Ha csak a zenét vesszük, a lemezanyag messzemenőkig hibátlan, páratlan, ritkaság számba menő alkotás. Ez az egyetlen, ami számít.  10/10