Mark Lanegan és Isobel Campbell. A rocktörténelem egyik legfurcsább együttműködése. A hanyatlóban lévő, kiégett amerikai rocksztár és a skót szőkeség kettőse teljesen érthető történet lett volna, ha… Ha ez egy szokványos „herceg keresi a múzsáját” típusú sztori lett volna, amelyhez ideális alanyt szolgáltatott volna a naiv, ábrándos tekintetű ifjú hölgy, aki izgalomtól remegő kézzel ragadta volna meg a mikrofont, amiért a nagy bálvány dalaiban egyáltalán közreműködhetett. Csakhogy valójában itt az volt a szereposztás, hogy Isobel írta és tette bele a közösbe a dalokat, amelyeket aztán Mark elénekelt. Hogy miért? Nem tudom. Talán jófejségből, talán másért, annyi bizonyos, hogy jól tette.

Mindkét előadónak megvolt a maga előélete, amikor első közös lemezük, a 2006-os Ballad Of The Broken Seas megjelent, ám a Belle & Sebastian nevű skót zenekart nehéz lenne összevetni a Screaming Trees munkásságával, nagyjából annyi a közös bennük, mint egy macskában és egy oroszlánban. Valahogy mégis összejött a produkció, bár ehhez nem kellett fizikai távolságokat legyőzni, Isobel felvette otthon az alapokat, elküldte Marknak, aki hozzátette a maga részét. Az ugye világos mindenki számára, hogy a legtöbb átlagos énekesnőnek ilyen eszébe sem jut, vagy ha igen, akkor is igen kicsi az esélye a pozitív fogadtatásnak. Lanegan mégis elfogadta az ajánlatot. Nehezen megfejthető az ok, mert ez nem volt szerelmi kapcsolat, és a pénz sem lehetett motiváló tényező. Egy lemezre még talán, de háromra… aligha.

Ha a dalszerzői képességeket nézzük, Lanegan korábbi szólólemezei legalább annyira erősek, ha nem jobbak, mint ez a három közös lemez, ráadásul vannak itt olyan számok is, melyek a gagyi határán billegnek (The False Husband, Come Walk With Me, Saturdays Gone) ugyanakkor tény, hogy a két merőben eltérő hangszín még ezekben is jól érvényesül. Az akusztikus dark country hangszerelés is sokat dob a dalokon. Érdekesség: ezen a lemezen található az egyetlen (!) olyan szerzemény, amit Mark Lanegan írt (Revolver). Három teljes albumon át szolgálta a skót hölgyet, aki őt mint furcsa nagybácsit, vagy idősebb testvért kezelte, és csak nagyjából volt tisztában azzal, ki is valójában. Elmondása szerint Campbell nem ismerte Lanegan korábbi dolgait, egy ismerőse ajánlotta neki, mint éppen ráérő, mély hangfekvésű énekest.

A közös lemezt jól fogadta a közönség, ezért a folytatásra Lanegan 2008-ban már Glasgowba repült, hogy felénekelje a maga sávját az új dalokra. Két szerzeményt jegyzett Jim McCulloch gitáros, a többi mind Campbell tollából való. A hangszerelés ezúttal sem telitalálat, a vonós háttér itt is előkerül, és ez nagyon zavaró, de már megint jól harmonizál együtt a két hang, már megint van néhány hangulatos nóta, megint megidézik Johnny Cash és Townes Van Zandt emlékét, már megint letettek valamit az asztalra. (Sunday At Devil Dirt) Az olyan kísérteties dalok állnak a legjobban nekik, mint amilyen a Back Burner, vagy a Trouble, ezek egyébként a korábbi Lanegan lemezek hangulatát tükrözik.

A 2010-ben megjelent Hawk sikerült a legjobban a három közös produkció közül. Bársonyos bőgőkíséret, kemény folk rockos alapok, emlékezetes nóták. Mindjárt a nyitó dal maga a varázslat, tulajdonképpen összefoglalja kettejük bizarr kapcsolatát. A You Won’t Let Me Down Again minden eddiginél rockosabb felfogásban készült, végre egy ízes gitárszóló is megszólal benne, végre előkerülnek Lanegan múltjának értékkövei. A Snake Song és a No Place To Fall című Townes Van Zandt számok szervesen illeszkednek a duó közös termései közé. Nagy kár, hogy szirupos ömlengés itt is előfordul, egy az egyben levették Sam Brown (egyébként zseniális) Stop dalának alapját, hogy írjanak rá egy rettenetes gyenge nótát Come Undone címmel, ez tényleg büntetés. Az összes többi viszont ajándék. Remek a húzós-zúzós Get Behind Me, kiváló a brutálisan nyers címadó Hawk is, ahogy a kellemes megnyugvást hozó Sunrise is.

Azt hiszem az volt ebben az együttműködésben a legfőbb érték, hogy nem lihegték túl. Összehozták, előadták, és annyi. Isobel Campbell sem ezekből lett milliomos, és Mark Lanegan sem ezekből vett magának tengerparti házat, de ott és akkor, amikor ezeket felvették, majd néhány koncerten előadták jól érezték magukat. Nekünk pedig ennél több nem is kell, pontosan ezt kapjuk vissza ma is a felvételeken.