Erős túlzással amolyan folk rock szupergroupnak számít az óceán túlsó partján a Bonny Light Horseman, mivel mindhárom tag korábban nevet szerzett magának, de ha megnézzük ezeket a neveket, túl sokra nem megyünk velük, attól tartok. Eric D. Johnson a Fruit Bats gitárosa volt, Josh Kaufman többek között a The Nationalban működött közre, míg Anais Mitchell énekesnő szólóban próbálkozott. Ez a három amerikai zenész egy koncertsorozat alkalmával verbuválódott össze, majd együtt maradtak egy nagylemeznyi dal felvételéig, hátha majd ezzel sikerül az áttörés, és szerintem ez nem is lehetetlen! Bár egy jobb videó sokat segíthetne a helyzeten, mert erre a csodás lófejű borítóra nem biztos, hogy sokan rákattintanak.

Mielőtt továbbmennék az elemzésben, gyorsan rögzítsük az objektivitás kedvéért, hogy Simon and Garfunkel vagy Sting is megtalálható a rocklexikonokban, még ha nem is velük szoktuk a műfajt jellemezni általában. Azért valahol ők is beleférnek a tágabb értelmezésbe. Hasonló mezsgyén húzódik meg a szóban forgó trió is, dalaikat alapvetően nyugodt nyárestéken érdemes elővenni, amikor a ház lakóit már nem szeretnénk az őrületbe kergetni a legújabb metal felfedezésünkkel, bármennyire érdemes lenne mindenkinek hallania azt. 

Akusztikus gitár, zongora, teljesen minimál hangszerelés, leginkább Suzanne Vega, és Rickie Lee Jones nyomdokán megszületett dalok. A címadó Bonny Light Horseman eredetileg egy folkszerzemény, melyet kissé átdolgoztak, de megőrizte szép, tiszta alapjait, Anais pedig kellemesen el tudja énekelni, ennyi lenne itt a lényeg. Semmi eget rengető, de ami van, az jó ízléssel és letisztult hangszereléssel kerül a hallgató elé. Van egy kis fúvós jelenlét is, alighanem a multihangszeres Kaufman jóvoltából, aki játszik szaxofonon és fuvolán is. Szólónak talán nem is nevezném ezeket a belefúvásokat, inkább csak amolyan hangulatfestések.

Alapvetően azok a jobb számaik, amelyekben Johnson nem énekel, mert ő szerintem túl édes és éles hangszín ide, viszont a szőke csaj teljesen rendben van, őt sokáig tudnám hallgatni. Egy megfelelő hőfokú fürdővízben áztatva megfáradt tagjaimat, kiváló háttérzene a nagylemez, miközben az eső odakint kopog a háztető cserepein.

A The Roving amolyan tűzrakás mellé való fejlógató, amikor már félig alszik mindenki, de még egy-két dal belefér, mielőtt mély álomba zuhanunk. Ebben az álomban aztán felbukkan a 10 000 Miles kissé fájdalmas-panaszos énekbeszéde, amely arra kér, maradjunk még, itt ebben a mély, puha, magába szippantó semmiben, amiben olyan jó a feloldódás. Akinek épp olyanja van, az partner lehet ebben az őszinte, letisztult, néhány akkordmenetre épülő dalolgatásban, akár mint passzív hallgató, akár mint együtt dudorászó személy. Ez - gondolom - hangulat és némi hangulatfokozó függvénye lehet.  7/10