Néhány héttel ezelőtt, egészen pontosan 2025. február 28-án jelent meg a The Devil Makes Three nevű amerikai trió legújabb nagylemeze. Az első, a mára már ikonikussá vált piros borítós bemutatkozás, - amiről magam is megemlékeztem 2021-ben - nem kevesebb, mint 23 éve került kiadásra még 2002-ben. Az internetre feltöltött zenés videóik ennél valamivel frissebbek, olyan 15 éves múltra tekintenek vissza – nem szívesen mondok ilyet, de durván elrepült közben az idő. Jól emlékszem még arra, amikor először láttam a Hallelu, vagy a Do Wrong Wright videóklipekben a szokatlan felállású zenekart, és lám, ma már a szakma nagy öregjei között említhetjük őket.

Hát ez van, sajnos odaát sem visszafelé pörög az idő kereke, de kesergés helyett inkább koncentráljunk az új lemezre. Mondhatjuk, hogy tipikus, vagy inkább jellegzetes lemez ez tőlük, aki már találkozott velük, nem fog sok újdonságra lelni, aki viszont most fut bele ebbe a kis gárdába, az nagyon jól jár, mert kifinomult, fülbarát, kellemes hangzású albumot kap kézhez. Nem minden korábbi kiadványukra volt ez jellemző. ( Több élő felvételüket is kiadták amolyan gyűjteményes anyagként – ezek engem annyira nem győztek meg a szükségességükről ).

A dalok meglehetősen vegyesek: country-folk, ragtime és blues keveredik össze egyfajta sajátos eleggyé. A hegedű most alig-alig kapott szerepet, a hangszerelés valamivel puritánabb lett, mint a legutóbbi Chains Are Broken (2018) alkalmával. A szerzemények sokszínűek, nem mindegyik telitalálat, ami jó, az viszont nagyon jó – ahogy az náluk szinte megszokott. Nem is húznám túl hosszúra a kritikát, szerintem a címadó Spirits, a lemezt nyitó Lights On Me, és a Fallen Champions óriási közönségkedvencek lesznek és helyet követelnek egy képzeletbeli Best Of kiadványon, kevésbé markáns, ám kifejezetten kellemes a Ghosts Are Weak és a Hard Times, a többi pedig amolyan töltelék.

Elképzelhető, hogy lesznek még ennél jobb kiadványok az akusztikus folk berkeiben 2025-ben, mégis jár nekik az elismerés, mivel teljesen egyedi, amit csinálnak. Néhány dallam után azonnal felismerhető, rögtön beazonosítható zenekar nem sok van. Olyan, ahol mindössze hárman muzsikálnak szinte full akusztikus felállásban még kevesebb, olyan pedig, ahol nagybőgő, akusztikus gitár, bendzsó/slide gitár a felosztás, nos, szerintem olyan a világon nincs. Azon zenekarok közé tartoznak, akiknek puszta létezéséért is köszönet jár, hiszen amerre csak járnak, egy szinte halott műfajt tartanak életben. Nem kis küldetés ez, különösen akkor, ha a média-támogatás majdhogynem a nullával egyenlő.

Egy kis szomorúság mégis van bennem az új lemez kapcsán. Ezen a kiadványon már nem Lucia Turino bőgőzik, hanem Morgan Eve Swain. Bármennyire is hasonló a két hölgy, bármilyen jól illik a csapatba, a hangja is kellemes – a játéka is kiváló, valahogy mégsem ugyanaz a kettő. Nyilván nem is lehet, hiszen két különböző személyről van szó, én csak annyit szerettem volna megjegyezni, mint régi rajongó, hogy nekem hiányzik Lucia. Pete és Cooper hozzák a régi formájukat, ami cseppet sem kopott az évek során, sőt… Szerintem mégis vissza kellene hozni azt a harmadik dudást ebbe a csárdába. Mert az úgy lenne kerek.    7/10