Amikor 1989-ben a Metal Hammer oldalain egy bizonyos Davy Vain arról beszélt, hogy bemutatkozó lemezükön minden nóta mögött egy nő áll, ez sokak érdeklődését felkeltette. Végre valaki, aki nem beszél mellé! „- Nekem ugyanis a szex a hobbim – vallotta a zenekarvezető – végül is kellemesebb téma, mint autókról írni, nem igaz?” Az egyik dal szólt erről a partnerről, a másik arról, a harmadik nyíltan leleplezte, hogy hősünk néha letérdel imádkozni, amiért még működnek a golyói. (Beat The Bullet) Azóta nem kevés idő eltelt, és a Vain még mindig él és virul. Még mindig működik a … fullánk. De hogy mekkorát szúr? Ez itt a kérdés, erre voltam kíváncsi az új lemez meghallgatásakor.

A mai időkben glam rockot játszani, ez a valami! Akkoriban rengeteg ilyen banda nyomult, jellemzően Los Angeles környékén, a Vain azonban sok szempontból rendhagyónak számított ezek között. Már az furcsa volt, hogy San Franciscoból jöttek, három gitárral támadtak, és saját hangzásuk volt, ami a glam/sleaze csapatok között a legnagyobb ritkaságnak számított. Davy Vain hangfekvése és énekstílusa száz közül azonnal felismerhetővé tette a bandát. Meg kell jegyezni, a fickó nem hétköznapi torok, tevékenysége leginkább egy tizenéves kölyök vonítására emlékeztet, de a harci vokálokkal megtámogatva nálam ez tökéletesen működött. A ’90-es évek elején rajongtam a csapatért, csalódtam is nagyot, amikor úgy eltűntek, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben.

Az Island kiadó dobta a zenekart, amely néhány évet még együtt zenélt, míg végül a kilencvenes évek közepén feloszlott. A rendkívül vérszegény Fade lemez volt az utolsó hivatalos album tőlük 1995-ben. Ezt követően 10 év szünet után feltámadt poraiból a Vain, ám a 2005-ös On The Line nem alkotott maradandót. Ugyanerre a sorsra jutott az Enough Rope is 2011-ben, illetve a Rolling With The Punches 2017-ben. Mint látható, ha nem is túl gyakran, de időről-időre a Vain megrázza magát és megajándékozza régi rajongóit egy-egy kiadvánnyal.

Régi rajongó vagyok, pontosabban egy régen még rajongó, ma már inkább érdeklődő zenehallgató, de semmi esetre sem elfogult Vain téren, ezért tárgyilagosan jelenthetem ki, az új album meglepően jó lett! A borítóra úgy látszik már nem fektettek hangsúlyt, minden másra viszont igen, és egy tisztességesen elkészített, kiváló hangzású, ízig-vérig Vain album született. Ami azt a bizonyos fullánkot illeti, nos, már nem érzem annyira élesnek, mint annak idején. Nyilvánvalóan kisebb a lendület, nincs az a szemtelen lázadás, ami a fiatal Vaint jellemezte, de még egy-egy jól eltalált nótánál megvillan a dalszerzői tehetség, mert ebben a Vain – ki merem jelenteni – a Guns’N Rosessal legalább egyenrangú volt. (Ha nem jobb… Nálam a No Respect magasan veri az Appetite-ot)

A Cold Like Snow kezdi a sort, ez volt a lemezt beharangozó nóta, teljesen kellemes téma, nagyon tetszik, ahogy bekúszik a gitárszóló. A Vain esetében az első három lemez gitárfutamai külön tanulmányt érdemelnének, főleg a Move On it lemezen, és most azonnal előtört az a bizsergető érzés, ahogy a Cold Like Snow megkapta a maga kis szólóját. Így kell kifinomultan szólózni, semmi extra, csak el kell kapni a dal hangulatát. A Don’t You Think egy ködösebb-álmodozósabb tétel, kolompszóval, ez leginkább a Fade idejét idézi, ami szerintem nem volt igazán jó irány, bár az igaz, hogy a háttérvokálok eladják a témát. Itt is piszok jó a gitár, nagyon jó érzés hamisítatlan, eredeti hard rock gitározást hallgatni.

You Better Keep An Eye On That Girl – Na ez az! Erről beszélek, amikor a fullánk hegyét keresem. Itt lehet tapinthatóan érezni ugyanazt az vággyal átitatott, szenvedélyes vonzódást, ami a Vain stílusjegye volt. Egy olyan nóta, amire automatikusan vágja rá a hallgató a refrént, már az első alkalommal. Talán nem lövöm le a poént, ha megjegyzem, ilyenből kellett volna több! Értem, hogy az idő mocsok rabló, nyilvánvalóan sem a Rolling Stones, sem az Aerosmith, sem az AC/DC nem olyan, mint fénykorában, így a Vain sem lehet az, de ha képesek még ilyeneket előrántani a kalapból, akkor abból több kellene!

Van is még két komoly felvétel a kiadványon, ami ugyanezt a színvonalat hozza, az egyik egy régi-új nóta, az 1988-as Holding On mai verziója, ami ma is egyszerűen megunhatatlan, a másik a Back In ’89. Ez utóbbi egy tulajdonképpen nem túl izgalmas téma, azonban az ének magasabb polcra helyezi, mert itt Davy tényleg fénykorát idézi. Teljesen mindegy, milyen a hangfekvés, milyen a hangszín, ha valaki tud bánni a hangjával, akkor működik a dal, ennyire egyszerű.

Nem bonyolult műfaj a rockzene, csak érezni kell a lényegét, át kell adni a lüktetését és beleadni valamit a saját érzéseidből, akkor 80 éves korodban is találsz hallgatóságot. Nos, Davy és társai talán már nem akkora kanegerek, mint annak idején, amikor a Skid Row társaságában turnéztak Európában, de még mindig szinte tinédzserek a fent említett legendás bandákhoz képest, ezért remélem nem kell újabb 4-5 évet várni egy újabb lemezükre. Ami a Disintegrate Together utolsó három nótáját illeti, ezeket én magam nem igazán érzem túl karizmatikusnak, különösen a címadó nem győzött meg fontosságáról, ezzel együtt maga a lemez több mint nosztalgikus időutazás. Egy jól sikerült dallamos rock lemez, ami részben a legjobb albumok korszakát idézi. Köszönet érte!  8/10