Bizonyos távolságtartással közelítettem meg a New York-i Spotlights legutóbbi nagylemezét, mivel nem annyira stílusom ez a fajta entellektüel rockzene, de mire a Quintero-házaspár szerzeményeinek végére értem, be kellett látnom, azon ritka bandák egyike ők, akiket folyamatosan nyom a média, és mégis jók. Van ilyen is… Bevallom megtetszett, amit csinálnak, egészen biztosan bele fogok fülelni korábbi munkáikba is, mert eddig jobbára egy-egy zenei videójukkal találkoztam, és azok nem győztek meg igazán. Ez az album teljesen rendben van, annyi hozzá a kulcs, hogy nem kell kilóban mérni a zene súlyosságát, és akkor nem fogjuk kinyomni mindjárt az elején.

Bár pont az volt bennük a meglepő, hogy helyenként ez a fajta post-metalos, dreampopos, ábrándozó hangvételű muzsika átvált olyan kemény zúzásba, ami minden további nélkül lehetne egy velős stoner album is, csak az a bizonyos rozsdás énekhang hiányzik. Olyasmit itt nem kapunk. Ellenben van egy remek dobos Chris Enriquez személyében, aki ugyan erősen gépízű ritmusokat produkál, de legalább produkál. Ezzel azt akarom mondani, mindegy, miből jönnek a hangok, valódi dobból, vagy programból, a zenét akkor is össze kell tudni rakni, és ezt itt ügyesen összehozták.

Annyi bizonyos, hogy ezekbe a gyorsan elsuhanó témákba nagyon kell egy kis díszítés (lásd a szaxofont a False Gods végén) mert az egyébként igényes basszuskíséret ellenére kissé üresek. S bár tudom, mindez az üresség a zenekari koncepció része, mégis sokat dob a hangzáson, ha van egy kis dallam a kásás gitáralap mögött. A többi összetevő egészen kellemes, jók az énekharmóniák, jók a kiállások, van stílusa az együttesnek. Azt viszont nem értem, miért a legutoljára hagyott, egyben leggyengébb nótáról nevezték el ezt az albumot, de nem is kell mindig mindent érteni.    7/10