Az ilyen anyagok miatt érdemes kutakodni a napi termelésben! Itt a Stone Soup döbbenetes bemutatkozása 2023-ból, amit idén már a második lemeze követett a Farnborough (Hampshire) környéki srácoknak. Tehát a leghelyesebb, ha mindkettőre lecsapunk azonnal, mert ez a zene durván ott mozog a spiccen. Kérem szépen, a név kötelez, mi is lehetne abban a kőlevesben, mint jóféle stoner rock, egészen pontosan szájharmonikás stoner-blues… Mennyei! Az ízek keveredése utánozhatatlan zamatot eredményez, a riffek garantáltan visznek magukkal, erre valóban csak bólintani, sőt bólogatni lehet.

Az öttagú banda egyből rálép a gázpedálra a Disillusion és Epic nótákkal, padlóig nyomva azt, majd a vasparipák hátán nyargalászunk az Iron Horses-t hallgatva. Közben a hátgerinc mentén fokozatos a jóleső borzongás, hihetetlen, mennyire izmos kis nóták, mennyire gazdagon megfűszerezték azt a bizonyos levest. Igaz, a kőlevesbe kell is a sok hagyma, paprika, chili, kalbász, miegymás, különben szimpla kőíze lesz, és az nem annyira buli. Itt a szájharmonikás egy ínyenc konyhamester, abszolút uralja a terepet, bár a gitárosnak sincs szégyenkezésre oka. A kettő együtt simán eladja a bandát, tokkal-vonóval.

Mire a Man In The Machine súlyosan letaglózó, merev részegségbe taszító csapásai elérik a zenehallgató kritikust, máris kész az értékelés, a többi tételt meg sem kell várni, ez olyan 10 pontos album, mint a pinty. Évek óta hiányzik a zenei palettáról az ilyesfajta borba áztatott, könnyeket morzsoltató, riffektől burjánzó rockzene. Most végre van! Teljesen hibátlan dolgozat a Disillusioned, egy 10 számos, hatvan percet meghaladó kiadvány, olyan számokkal, amelyek közül nem egy a 8 perc fölötti időtartamot eléri, és ez nem szokványos manapság, amikor a 3 és fél perc körüli szabvány nóták a divatosak. De hát fütyülnek ők a divatra, és alighanem igazuk van, hiszen mire igazán kibontanának egy témát, már el is repült az idő.

Most nézzük meg az új lemezt, az idén megjelent Stone Soup albumot. Ez már kicsit rövidebb lett, de azért aggodalomra semmi ok, elég csak belefülelni a nyitó témába, mely a Stone Soup címet viseli, semmivel nem lett rosszabb ez a leves sem, mint az előző! Sőt… előre lelövöm a poént, de ezek a nóták jobbak. Karizmatikusabbak, refréncentrikusabbak, több bennük a váratlan húzás. Ez ugyan nem egy prog rock csapat, a változatosság itt is fontos. Ezzel valószínűleg ők is egyetértenek, ezért éneklik, hogy a kőleves receptjét ne kérjük tőlük, mert az minden alkalommal különböző. Persze nem óriási változások ezek, csak néha kell egy-egy megtorpanás, egy kis ritmustörés is belefér, különben nagyon egybefő a leves. A Thunderstorm mutat erre jó példát, itt a döngölést egy kis ritmikai játék teszi érdekesebbé. A lemez abszolút csúcspontja és megaslágere azonban nem ez, hanem a Holes In The Ground. 

Ez egy mocsári southern blues csúsztatott hangokkal, a mélynél is mélyebb, smirglis énekkel, pulzáló basszusfutamokkal. Úgy visz magával a mélybe, hogy abból nincs menekvés. De nem is nagyon akarunk menekülni ebből a zenei világból, éppen ellenkezőleg… A Snapdragon az együttes legpörgősebb nótája a két lemezt egybevetve, amolyan buli-kedvenc, míg a Bandit ismét megidézi a New Orleans környéki lápvidék bűntől gőzölgő hangulatát: „ and I’m a son of a gun, another criminal who’s out to get what’s God give…” Remek a szöveg is, a riffelés is, az egész téma pofonegyszerű, mégis hatásos.

Ugyanígy vagyok a Throwaway és Carpe Diem nótákkal is, és valahol ezzel az egész zenekarral, a zsigerekből táplálkoznak, a blues rock nyers gyökereiből, talán éppen ezért a zsigerekre hatnak. Ha én lennék a menedzser… Jó-jó, csak eljátszom ezzel kicsit. Szóval én tennék még a levesbe ezt-azt. Például háttérénekesnőket, vagy legalább egy énekes hölgyet, ezzel kiegészítve az urak markáns énekét, és esetleg egy kis zongorát. Az olyan balladákban, mint a Throwaway mindez ragyogóan dobná meg az összhatást. De persze nem én vagyok a menedzser (sajnos), csak egy kívülálló, aki nagyon hálás e két lemezért. Ha az urak minden évben kidobnának egy ilyet, az alapos ok lenne az örömre, de talán ne szaladjunk ennyire előre az időben. Emlékszem még a hasonló felfogású, ausztrál Blind Pilots zenekarra, akikre szintén jó volt rácsodálkozni néhány évvel ezelőtt, és teljesen eltűntek… Reméljük a britek zászlaja még sokáig lobog.   Mindkét lemez 10/10.