Mindig nagy öröm olyan stoner rock bandáról írni, ahol már az első hangjegyektől érezhető az igényesség, a zenei tehetség, a műfaj iránti alázat és a közönség iránti elkötelezettség sajátos keveréke. Egy ilyen üde színfolt a Wellington központú, Új-Zélandról származó Sidewinder. A zenekar öt tagot számlál, s központi alakja a gyönyörű hangú énekesnő, Jem Tupe. Az együttes énekest váltott a 2022-es bemutatkozó album, a Vines óta, azon még Jason Curtis kezében volt a mikrofon, és meg kell mondjam, bármennyire is kedvelem a rockboszorkányokkal ékeskedő stoner/doom formációkat, bármennyire is hibátlannak találom Jem itteni működését, képtelenség minőségi különbséget fellállítanom a kettő között. Mindkét album nagyon erős, mindkét énekes mestere a szakmájának.

Ami a Talons nótáit illeti, ezek minden további nélkül besorolhatók abba a vonalba, amelyet a sokat emlegetett Occult Witches, Moon Wizard, Wytch, Black Mirrors zenekarok is hathatósan támogattak a közelmúltban, azaz a blues áztatta, retro hangulatú pszichedelikus stoner rock adja az alapot. Ez néhol egészen lágy, finom húrokat penget, míg máshol szinte brutális keménységgel hasít. A Guardians című nyitónóta ez utóbbi csoportba tartozik, már-már leharapja a fejed, annyira durva a gitárok szólómunkája, a basszus-dob zseniális egysége, és az ének is mennyei magasságokban szárnyal – tökéletes kezdés!

Folytatódik a sor egy Black Moth hangulatú zúzással, a Wasted Space fejbólogatós témájával, ami szaggatott ritmusképletekkel teszi színessé a lemez egészét. A két gitáros itt is jelzi, hogy nem csak színpadi kelléknek használják hangszereiket, igazán szép, karcos kis szólókat hoznak a kissé öreguras nótába. Modernebb felfogású mocskos nóta a Prisoner, erről meg a brazil Spiral Guru jutott eszembe, (egy könycsepp, amiért Andrea otthagyta a bandát) nagyon is tapintható a párhuzam a két csapat között, annak dacára, hogy Új-Zéland és Brazília között nem kevés a távolság. A zenéből sugárzó elementáris erőt ez nem érdekli. Ez éppúgy megvan a Sidewinder tételeiben, mint a Guru varázslatos lemezén.

Még a kiadvány vége felé haladva is találunk két gyöngyszemet, a lazább felfogású Northern Lights és a finoman lebegő Yggdrasil formájában. Talán annyi a kritikai megjegyzés, hogy az új-zélandiak dalai nem annyira karizmatikusak, nem annyira azonnal arcba mászó, szemtelen nóták, mint például a Moon Wizard zseniális tételei, azonban a gitárosok is, az énekes is klasszis kategóriát képviselnek – nem lehet ennél igényesebben előadni a rockot. Nagyítóval sem találni bennük hibapontot, csak pörgetni kell a lemezt újra és újra, míg csak meg nem ragad valahogy az agyunkban a Talons. Mindent összevetve nálam az év egyik legkellemesebb meglepetése eddig. Ja, a basszust elfelejtettem külön méltatni, pedig óriási! Érdemes, rákattanni az anyagra, mert hasít! 10/10

Személyes kedvencem az albumról a Desert Song - Istenkirály hatalmas nóta! Csúcsra kell járatni a hangfalakat!