Albert Ayler - New Grass (1968)
A tragikus sorsú Albert Ayler szaxofonos mindössze 34 évet élt. 1936-ban született Clevelandben, és 1970-ben szedték ki tetemét a New York-i East Riverből. Ezt megelőzően 20 napja eltűnt, senki nem látta, és halálának körülményeiről sem lehetett tudni semmit. Ami azt illeti, életéről is keveset tudott annak idején a nagyközönség. Annyi bizonyos, hogy diszkográfiájában a lemezek száma megegyezik évei számával, éppen 34. Ezek között azonban élő fellépések és válogatások is megtalálhatók. Most az egyetlen olyan lemeze kerül elemzésre, amelyiket egy kis lelki rákészüléssel végig lehet hallgatni. Sőt! Helyenként élvezni is lehet.
Ayler egész életében ott mozgott a befogadhatóság határán túl. Onnan nem igazán akart elindulni a kommersz irányába, számos koncertjén késztette pánikszerű menekülésre a gyanútlan, jobb érzésű hallgatóságot. A fent nevezett 34 album nagy része minden szempontból kategorizálhatatlan. Olyan brutálisan elvont ”zenét” adott elő, amit még a free jazz világa is visszautasított, mondván, nem felel meg a free jazz általánosan elfogadott követelményeinek. Mert azért mindent ott sem lehet. Aylert ez sokáig nem zavarta, büszkén folytatta egyszemélyes hadjáratát, majd végül beadta a derekát és elkövette ezt a bizonyos lemezanyagot.
Talán új fűhöz jutott? – kérdezhetjük a lemezcím láttán, és meglehet, hogy ebben van valami. Nem sokkal halála előtt furcsa víziókat adott elő, állítólag nyáron is kesztyűben-bundában járkált, összekrémezett arccal, hogy megvédje magát valamitől. Igazán nem volt egyszerű eset. Szóval itt a New Grass lemezen zseniálisan keverte a korai beat, a rhytm & blues, a soul/funk elemeit a maga őrült szaxofonjátékával, és ezzel egy rendkívül izgalmas elegyet hozott létre. Az egyik tételben még dalra is fakadt! Bár ez a hang, hm… nem az a kifejezett kellemes tónus, éppen el lehet viselni. A fő énekes egyébként sem ő volt, hanem kedvese, Mary Maria Parks. (Későbbi nevén Rose Marie McCoy)
Az első szerzeményben némi kegyetlen szaxofon-kínzás után váratlanul maga Ayler köszönti a hallgatókat: „ - A zene, amit neked hozok, más dimenziót képvisel az életemben. Remélem tetszeni fog ez a lemez. A meditáció, az álmok és a látomások által egyetemes embert alkottam. A Teremtő ereje által, aki mindannyiunkat alkotott. Azt a zenét, amit korábban játszottam, egy másik helyen, máskor játszottam. És újra küldetésem akadt, hogy spirituális üzenetet adjak a Föld népének. Az üzenet, amit hozok nektek, a lelki szeretet, a béke és a megértés üzenete. Helyre kell állítanunk az egyetemes harmóniát. Mindenki csak magára gondol, önző ego. Szeretnünk kell egymást és embertársainkat… ”
Majdnem 4 percig tart ez a békeüzenet, valójában nem sokat veszít vele, aki ezt átlépi. A második tételtől azonban nagyon érdemes fülelni, (közbevetném, hogy az elsőben is vannak teljesen jó dolgok a háttérben, csak nehéz odafigyelni). A New Generation lényegében egy teljesen egyszerű rock’n roll átirat, csakhogy amiket beletesznek a jazz zenészek, az már nem kizárólag a korai hatvanas évek hangulatát hozza, hanem ezt a régi alapot helyezi újszerű felfogásba. Modern befúvások és szokatlanul pergő ritmus. Nagyon tetszik Mary Maria Parks szemtelenül kihívó hanghordozása is, egyszerre élteti és kifigurázza a Motown korai előadóit, leginkább Ike és Tina Turnert.
Ezután a könnyed darab után kapjuk a masszívabb témákat. A Sun Watcher is durván odacsap a jazz közönségnek, bár nagy extrák nincsenek benne, mégis olyan súlyos, sötét, alantasul gonosz, amire nem igazán számít az ember. Főleg arra a játékszerre nem, amivel Ayler borzolja az idegeket, ezúttal ízlésesen és ötletesen. (kazoo) Ezután a New Ghost című téma érkezik, szintén tömény zsenialitás, és mint már említettem, a továbbiakban minden egyes szerzeményről csak elismeréssel lehet szólni. A slágeres, refréncentrikus dalokban ott egy jó adag önirónia, a hangszeres megoldások pedig eszméletlenek.
A lemezfelvételen Ayleren és Marian kívül jelen volt: Bill Folwell - basszus, Burt Collins, Joe Newman – trombita, Garnett Brown – harsona, Seldon Powell – fuvola, szax., Bernard Purdie – dob, Cal Cobbs- bill., és nem utolsó sorban a Soul Singers énekkara. Kivételes album, bár nagyot bukott annak idején, ma is nagy élmény nekimenni egy kis bátorsággal, egészen biztosan meg fogja hálálni a bizalmat. 9/10