Tipikus CTI kiadvány, mégsem tipikus CTI kiadvány. A szokásosnál árnyaltabb fúziós jazz a legendás Freddie Hubbard életműből, mely csak szólóalbumból több mint 60-at tartalmaz. A legjobb lemezeit ekkora már maga mögött hagyta a trombitás, itt lényegében saját ötleteit, frazírjait, jellegzetes megoldásait halljuk újra és újra, mégsem lehet ez egy kézlegyintéssel elintézni, hiszen a világ egyik legjobbja volt a hangszerén. A kiadvány egy négyszámos LP formájában került a boltokba 1974-ben, majd a CD megjelenés alkalmával kapott még egy terjedelmes bónuszfelvételt. (A címadó darab egy másik változatát)

A lemez jellegzetes, könnyed éjszakai jazz témával indul, majdhogynem érzelgős stílusban, ám ez megbocsátható annak tükrében, hogy a trombitás feleségéhez írta ezt a valóban érzelemgazdag témát. A rózsaszín szerelmes dalok határvonalát még éppen nem lépi át, csak megközelíti, azonban a kíséret minimális, a szóló gazdagabban díszített a szokásos Hubbard témáknál. Azt talán mondani sem kell, a tónusa egészen kivételes, ez Hubbard esetében már megszokott. Egyedül az elektromos orgona sejteti talán a CTI kiadó gondozását, éppen árnyalatnyi funky szövetet húz vele George Cables.

A második téma a címadó szerzemény, a lemez legjobbja. Élvezetes dallammenetek érkeznek egyszerre Junior Cook tenorján, és Hubbard trombitáján, aztán Cook egyedül is megmutatja, mire képes. Ez már egy tempósabb, karcosabb tétel, meg is indul a dobos, Ralph Penland, de csak annyira, mint a Piroska-vonat Bátaszéknél. A tempó tehát kissé öreguras, viszont ragyogó játékkal tűnik ki a dobos, s főképpen Junior Cook, aki nem akart semmiben elmaradni Hubbard mögött, hát beleadott apait-anyait a szólójába. A téma csendes sodrása itt is kívánná a pengeéles gitárt, vagy legalább egy kis lágy prüntyögést, sajnos azonban a gitáros Aurell Ray (???) teljesen észrevehetetlen.

A Spirits Of Trane ismét egy ügyes dobost mutat be nekünk, illetve a már sokat dicsért Cook-Hubbard páros brillírozik. S hogy ez valójában mennyire virtuóz együttműködés? Inkább érezzük pokoli erős ujjgyakorlatnak, mint elámító zenei megoldásnak ezeket a szólamokat. Olyasmi, mint amikor a jó tanuló csukott szemmel felmondja a tankönyvet, de a tanár várna valami újat, valami szokatlant is… hiába.

Destiny’s Children címmel kapjuk meg a lemez utolsó számát. Ez is egy kiváló darab, sajnos ezt is hallhattuk már korábbi lemezeken kissé átvariálva, más címmel. Ismét csak azt állapíthatja meg bárki, akinek van füle, hogy Freddie Hubbard csodaszép, mély, telt tónusú trombitája a zenetörténelem nagy ajándéka számunkra. És igen, nagyon megy a funky közeghez, de ugyanilyen jó volt a be bop, hard bop korszakában is. Mert aki jó, az jó, ez ennyire egyszerű.  Ezt a címadó témát itt alul nagyon ajánlom mindenkinek, mert ízig-vérig hetvenes évek, ott pulzál benne minden, ami ebben a korszakban izgalmas volt, a hangzás pedig a Van Gelder stúdióhoz méltó. Ehhez nincs mit hozzátenni. 8/10