A Kanadából származó Witchrot bemutatkozó lemezéről 2021-ben még a Rozsdagyár blogon írtam. Akkori véleményem nagy vonalakban illik az idén megjelent anyagukra is. Nem éppen kiemelkedő, de nem lehet csak úgy elmenni mellette. Semmiképpen nem átlagos, főleg nem sematikus doom metal, szerkezetileg nem is igazán metal, inkább egyfajta súlyos, sokfelé gomolygó rockzene. Lea Reto énekesnő alapozza meg ennek a bandának a sajátos, bizarr hangulatát a maga kissé zizzent stílusával, a gitáros Peter Turik pedig adagolja hozzá a háttérben a szép motívumokat.

Továbbra sincsenek megfogható refrének, fogós slágerek, továbbra is egyfajta hipnotikus álom jön át a dalok egészéből, talán csak annyi a változás, hogy jóval több a pszichedelikus vonás – általában a szerzemények elején, bevezetőként, amit azután rendre lehangoló, doomba hajló üvöltések kísérnek. Gyakran lehet olyan érzésünk, hogy kissé elveszik Lea hangja a reszelésben, holott egyébként nincs rossz torka egyáltalán. Amikor szinte magában csendül fel – esetleg minimális kísérettel – mint mondjuk a Green River elején, akkor hallható tiszta szépségében.

Csakúgy, mint a Hollow esetén, itt is idő kell az anyag befogadásához, azonban aki kedveli az egyedi hangvételű, borongós rockzenét, az nagyon bele tud szerelmesedni. A Witchrotnak minden esélye meglenne a nemzetközi áttöréshez, még a boszorkányuk is fotogén a szép hosszú göndör fürtjeivel, éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy ezzel a zenei videóval próbálkoznak bármilyen hatást elérni. Most ez komoly? Nos, én beillesztem ide a végére, de nem hiszem, hogy bárki 10 másodpercnél többet adna neki. Inkább hallgassuk az albumot!    8/10