Saját dalokat írnak, nyegle hanghordozással énekelnek, és egy hangyafaroknyit  provokálnak. Mint amikor egy vadnyugati ivóban vihar előtti csend van, és a zenekar ezt kihasználva rázendít. Az összhatásukat szeretem, azt, hogy mosolyognak, hogy emberiek, hogy nem adják elő a nagymenőt.  Szerzeményeik se nem túl erősek, se nem túl gyengék. Tulajdonképpen nem azonnal ragadnak meg a fülben, nem mindig késztetnek éneklésre, fütyülésre, mégis, jó egy kicsit hallgatni tőlük ezt-azt. Van sok jó minőségű élő videójuk a neten, azok közül érdemes válogatni.

Natúr videók, pár dollárból készültek, ennek ellenére, vagy éppen ezért hangulatosak. Semmi extra - akár így is hívhatnák őket - de bizonyos értelemben ez a semmi extraság különleges érték. Erősségük a kimunkált énekhang, amit főként a bőgős csaj dob be a közösbe, de a fiúk sem rosszak. Gyengéjük, hogy eléggé egysíkúak a dalok, mind szöveg, mind dallamvezetés szempontjából. Üdítő kivétel a Graveyard, ezt ajánlom elsősorban, a továbbiakat már könnyen meg lehet találni. Az pedig külön jó pont, hogy full akusztikusban nyomulnak, illetve hogy élő példái az ősi igazságnak, mi szerint tisztes őszes halántékkal is be lehet futni, vagyis negyvenen túl is van élet.  8/10

Kiadó: Monkeywrench Records   Ország: USA    Tagok: Pete Bernhard - gitár, ének   Lucia Turino - bőgő, ének Cooper McBean - bendzsó, ének