Amikor a címadó szerzemény elején megszólal a trombita, mindig olyan érzésem van, mint amikor a The Commitments című filmben Joey kezdi játszani a Moon Rivert és a többiek szó nélkül hallgatják. Megszentelt pillanat. Sajnos a vonósok ebbe a tételbe is bekúsznak, mégsem tudják teljesen elrontani, mivel ami szép, az szép, és ez tényleg szívből jön. A hangulatfestő hegedűket pedig könyörtelen szólók tiporják sárba, mert lássuk be, nem illenek ide.

Sokáig azt gondoltam, utólag keverték rá ezeket a vonósokat a hangsávokra, megmerényelve ezzel zenészt és hallgatót egyaránt, de kiderült, hogy ez egy élő koncert volt rengeteg muzsikussal a Carnegie Hall színpadán, és egy Don Sebesky nevű illető volt a hangszerelő-karmester. Tudnék neki üzenni, innen a XXI. századból, bár így utólag már mindegy. Miképpen jön a vonósnégyes és a hárfa hullámzása a jazz-rockhoz, ezt csak ő tudja… A sors furcsa fintora, hogy ez a förtelmesen ízlésbeteg, nyálasra hangszerelt vegyes felvágott Grammy díjat kapott!

Nem rossz zene, Hubbard gyönyörűen játszik, a banda is perfekt, csak valakinek el kellene tüntetni a számokról a nyekergő hegedűcincogást, mert attól falra lehet mászni. Elgondolkodtató tény, hogy egy világszerte alig ismert előadót az akkori jazz-szakma krémje kísért: Jack DeJohnette - dob, George Benson - gitár, Ron Carter -bőgő, Airto - ütőh., Hubert Laws - fuvola     7/10