Az 1969-es év részben a jazz és a rock fúziójának fontos állomása volt, részben alapjaiban változtatta meg a jazz együttesek felállásait. A három-négy tagból álló formációk helyét egyre inkább átvették a nagyobb létszámú csoportok. Ezen a lemezen közreműködnek: Donald Byrd (tromb.), Frank Foster (tenorsz.), Julian Priester (harsona), Duke Pearson (bill.), Jerry Dodgion (fuvola), Roland Wilson (bassz.), Jimmy Ponder (git.), Leo Morris (dob), Nat Bettis (ütőh.), John Robinson (ütőh.)

Más már ez a hangzás, mint amit a korai Byrdtől megszokhattunk. A két ütőhangszeres kongán dúsítja az alapot, a zongorát felváltotta az elektromos billentyűzet, és megjelent a fuvola. Byrd nagyon kedvelte a fuvolát, több lemezén adott teret a fuvolista játékának, ami abban az időszakban nem volt ritka, ma már azonban különlegesség számba megy. Ezen a lemezen már hamisítatlan funky dallamokat hallhatunk, olyanokat, amilyeneket leginkább talán Herbie Hancock lemeziről ismerhetünk, gondolok itt a Headhunters időszakra.

A Weasel című tételről a Watermelon Man ugrik be, mind az akkordozása, mind a dallamvezetése miatt. Azt nem állítanám, hogy ha a Donald Byrd féle Blackbyrds nincs, akkor a Headhunters sincs, de a hangzás tekintetében ikerzenekarokról beszélhetünk. És akkor most adódik a kérdés, a zenehallgatók közül ki ismeri az egyiket, és ki a másikat?

Szerkezetüket tekintve ezek már pop-rock kategóriába illeszthető jazzes felvételek, nekem nagyon tetszenek, bár a legtöbb kritikusa pont ezek miatt nem tartja Byrd alakját annyira hitelesnek, engem ez egyáltalán nem zavar. 9/10