Ez a lemez két dologra bizonyíték: Egyrészt a hetvenes évek zenei öröksége kiapadhatatlan, ismeretlen kincsekkel teli, másrészt a korai glam rock/sleaze rock vonulatban is akadtak kiemelkedő előadók. Ilyen volt a mindössze két lemezt megért angol Silverhead zenekar, akiknek bemutatkozó albuma túlzás nélkül remekmű. Sajnos egyáltalán nem lettek ismertek, még annyira sem mint a rájuk hasonlító Slade, nem beszélve az akkoriban sztár státuszban működő T.Rexről.

Mindjárt az elején fontos leszögezni, hogy a Silverhead legalább annyira jó nótákat jegyzett mint a T.Rex, ha nem jobbakat, csak nem állt mögöttük annyira komoly kiadó. (A Purple Records adta ki ezt a korongot) A frontember sem volt kisebb kaliberű előadó mint Marc Bolan, sőt! Egy Rod Stewart-torkú, jó megjelenésű énekesre, név szerint Michael Des Barres-re épült a brit csapat, vagyis minden adott volt a sikerhez, ám az mégis elmaradt. Talán azért mert Des Barres számára vonzóbb volt a színészmesterség, melyet annak rendje és módja szerint ki is tanult, és olyan filmekben láthattuk mint a Mullholland Drive, a Rózsaszín Cadillac, vagy az Egy férfi titkos órákra. (Zömmel sorozatokban szerepelt)

Már az első szám, a Hosszú lábú Liza (Long Legged Lisa) meglepetés, mert szokatlanul kemény, steel gitárral támogatott az alap, és ami főként szokatlan ebben a műfajban: nem csöpög a cukortól a nóta. Dallamos, kellemes a fülnek, de semmiképpen nem a futó sláger kategória. És hiába is várnánk a negédes, könnyen duruzsolható refréneket, ilyenek itt nem lesznek. Az Underneath The Light ellenben meghozza az egyik fontos alaphangszert a zongorát, és ez nagyon jót tesz az összhatásnak. Olyan ritka könnyűzenében a valódi zongorahang, pedig hihetetlen jó hangulatot teremt, tudhatjuk a Rolling Stones lemezekről is. Mégis inkább szintetizátorral helyettesítik az esetek többségében, ami szerintem egy merénylet, de állítólag leegyszerűsíti a dolgokat… (itt Hammond lép be a lemez második felében)  

Később, a negyedik felvételtől háttérénekesnők is színesítik a hangzást, ez is telitalálat. A nevüket nem jegyzik sehol, a borítón Silverettes megjelöléssel szerepeltek. (Érzésem szerint fekete hölgyek lehettek) A továbbiakban ők és Barres a csillagokat leéneklik az égről, ezeken a kifejezetten hangulatos, hozzáértő fülek által hangszerelt szerzeményekben. Hihetetlen, hogy egy ez a harmóniákkal telített, életvidám muzsika mondhatni nyom nélkül tűnt el a süllyesztőben. Kiemelném még a fúvósokat: csak a háttérben szólnak, minden virgonckodás nélkül, éppen csak amennyi ide kell, de fontos részét képezik a megszólalásnak.

A zenészek közül megemlíteném Nigel Harrison-t a basszusgitárost, aki a Silverhead feloszlása után a Blondie tagja lett. Gyönyörűen megjátssza a lehetőségeket, szépen kitölti a hézagokat a meleg hangú hangszeren, mondhatni uralja a terepet. A gitáros Steve Forrest és a dobos Pete Thompson is megbízhatóan játszanak, bár nem nyújtanak kiemelkedőt, de van így is éppen elég érték a tíz kompozícióban. Jobbnál-jobb dalok sorakoznak az albumon, különösen az elején, ám a végéhez közeledve kissé összemosódnak a felvételek, már nem annyira markáns az összhatás, ezért csak nyolcas. 8/10