A cím magáért beszél, s ha hozzávesszük a rajta szereplő hangszereket, máris sejthető, különleges csemegéről van szó. A hatvanas évek közepén a folk-jazz, vagy world-jazz fogalma még csak kialakulóban volt, ha tettek is néhányan (Charles Lloyd, Chico Hamilton) ilyen jellegű kirándulásokat, maga a terminus (és az alatta futó áramlat) csak évtizedekkel később jött létre, ezért Herbie érdemei elévülhetetlenek a népzene, azon belül például az arab/török folklór jazzel való ötvözésében. A felállás tehát: Chick Ganimian-lant, Reggie Workman-bőgő, Potato Valdes-konga, Bruno Carr-dob, Roy Ayers-vibrafon, Hachig Thomas Kazarian-klarinét, Jimmy Owens-szárnykürt, Mohamed Elakkad- arab citera, még négy ütőhangszeres, valamint Herbie Mann fuvolán és furulyán.

Az első szám, a Turkish Coffee egy pattogós, ritmikailag erősen támogatott középtempós darab, ízléses oud játékkal. Az Incense teljesen olyan, mintha egy házibuli szolidabb levezetésén játszaná a DJ. Kábító, mondhatni megbabonázó a dallam, amit Herbie altfuvolából csalogat elő mesterien, Ayers pedig úgy adja alá a vibrafon-szőnyeget, mintha chill-out bulikon nevelkedett volna. Az Odalisque vezető hangszere alighanem nay, de az is lehet, hogy valami kisebb pásztorfurulya, vagy egyszerűen csak variált valamit Mann a fuvolán, amitől ilyen érdekes hangszíne van. Az ütőhangszeresek kitesznek magukért, Ayers is hozza a formáját, sok a jó kiállás, váratlan szünet benne- jó szám!

A Do Wah Diddy Diddy címe alapján sem illik ide, és a dallama sem az a kifejezett zenei csúcs, merész húzás volt egy ilyen hangvételű albumra felrakni, de szerintem jól megoldották. Nem tartom éppen a legerősebb darabnak, viszont el tudom képzelni, mekkora poén lehetett turbános, bajuszos férfiakkal nyomatni a szakállas slágert. Az Uskudar fő témája bárgyú, még gyermekdedebb mint az Exciters szerzemény, azonban a középrész rendesen eltávolodik a kezdéstől, és alaposan belemegy a sűrűjébe. Fájdalom, mire igazán érdekes lenne, elhalkul és véget ér… The Oud and the Pussycat - nem tudom, ki ihlette a címet, de alighanem oldott hangulat uralkodott a stúdióban. Trombita adja meg az alaphangulatot ehhez a számhoz, majd jön Herbie a fuvolával, és egy olyan nótát alakít ki, amelyen akár még estélyi ruhában is lehet diszkréten ropni egyet.

A Yavuz képviseli leginkább a folk gyökereket, ebben kevesebb a jazz, és itt kell elmondani, hogy Mann muzsikája ekkorra már nagyon szépen eltávolodik a jazz bölcsőjétől, egyre szabadabb, lüktetőbb, szerteágazóbb. Hogy mást ne mondjak az Incense és az Odalisque is 7 perc fölé megy, ami merőben eltér a hagyományoktól. Még két szerzemény maradt az albumból, a Szemiták tánca (Dance of the Semites) és az Eli Eli. Sajnos egyik sem igazán jó. Az előbbi az Uskudar olcsó megoldásait ötvözi az egyébként élvezetes hangszeres szólókkal, (a trombitás cifrázása kifejezetten tetszik), az utóbbira viszont már ki kell mondani: pocsék. Melodramatikus szemét, tíz másodperc is büntetés belőle, igazán lehagyhatták volna, mert akkor egy erős nyolcas lehetett volna ez a lemez, így viszont azt hiszem a hetes a legmegfelelőbb osztályzat. 7/10