Chico Hamilton (1921-2013) két lemezét már ajánlottam a zenehallgatók figyelmébe, most következzék egy olyan album, mely nem igazán a zenekarvezető ténykedése miatt kiemelkedő. A lemezanyag elsőszámú érdeme Larry Coryell (1943-2017) bemutatása a nagyközönség számára. A gitáros még csak 23 éves volt, amikor 1966-ban stúdióba vonult a sztárnak számító dobos oldalán, és ebben az időben egyszerre szerepelt saját zenekara a The Free Spirits tagságában, valamint Hamilton mellett. A lemez kiváló! Ugyan nem hallhatunk csemegének számító dobos villanásokat, sem szólót, sem egyéb ritmikai különlegességet, (sőt, azt sem mondanánk meg, hogy egy dobos kiadványát halljuk), mégis zseniális a maga nemében, mert már ’66-ban a jazz és a rock kifinomult ötvözetével próbálkozott.

Kétségkívül a jazz rock egyik előfutára a lemez, bár ez még csak hard bop, de már annak a karcosabb válfaja, Coryell pedig, aki a Free Spiritsben is szabad szellemiségű zenét játszott, ténylegesen letette a névjegyét. Tulajdonképpen minden további nélkül lehetne ez egy Coryell szólóalbum is, bár feltehetően a képzeletbeli első díjat sem neki, sem Hamiltonnak nem adná senki, annak fényében, amit Arnie Lawrence nyújt az altszaxofonon. Érdekesség, a Brooklyn-gyökerű szaxofonos mindössze három lemezt készített Hamiltonnal, és szólóban is csak hatszor jutott lemezfelvételhez, itt mégis úgy fúj, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.

Gyakorlatilag uralja a terepet, akár középtempós lazaság, akár gyorsabb tétel, akár lassú ballada az alap, a szaxofon mindegyikben sallangok nélkül, gördülékenyen ontja magából a szép dallamokat. Ugyanezt elmondhatjuk Coryell gitárjátékáról is, neki sincs egy felesleges hangja, és egészen magával ragadó, ahogy a hagyományos jazz frázisokból kicsalja a rockot egy-egy nyújtással, egy-egy váratlan vadulással – már ami a jazzbe itt még belefért. Nem olyan szólók ezek, amilyenekről a nagy jazz rock gitárosok elhíresültek, de jól hallható, hogy a fiatal srác tele volt kreatív energiával. (Ez a legényke lenne itt a borítón Coryell)

Lawrence szintén mindent beleadott szaxofonnál, így két ilyen ifjú mester mellett Hamilton csupán a háttérbe húzódva figyelte a ténykedésüket, valószínűleg széles vigyorral az arcán, hiszen a napnál világosabb volt, hogy ez a lemez nagyot fog szólni. Ami azt illeti ma is hibátlanul pörög le mind a hét felvétel, a címadótól a Jim-Jeannie zárásáig. Amit a CD kiadványra még hozzátettek a kiadó emberei az szintén remek muzsika (többek között Szabó Gáborral a fedélzeten) ám ehhez a lemezhez nem sok köze van. Olyan hatalmas darabok szólalnak meg a The Dealeren, mint amilyen az Archie Shepp tollából való, és általa zongorán kísért For Mods Only – minden idők egyik legzseniálisabb hangszerelése! Itt hallható.

Ehhez hasonló sláger már nem akad a lemezen, mégsem unatkozunk, mert még a leghalványabban sikerült Baby, You Know (ami nem több ügyes stílusgyakorlatnál) vagy a Larry Coryell nevéhez fűződő szakállas Larry Of Arabia is remek arányban adagolja a jobbnál-jobb szólókat – ezúttal a gitáron. Kapjon azonban méltatást a bőgőn kísérő Richard Davis is, mert már maga a bőgőtónusa is gyönyörű, csakúgy mint a visszafogott, mégis fület simogató játéka. (A Thoughts című, Szomorú vasárnap jellegű darabban még vonózásra is "vetemedett".)  Ha van az albumnak gyengéje, az semmiképpen nem a basszus hátravont szerepe, inkább a kissé eklektikus összhatása. Esetleg egy szakértő fül egymáshoz illeszthette volna ezeket a markánsan eltérő tételeket, azonban még így ebben a formában is a jazz egy örökérvényű darabjáról van szó, amit nem szabadna egyetlen mai zenehallgatónak sem figyelmen kívül hagyni.  10/10