Ha csak egyetlen felvételt kellene megneveznem Donald Byrd életművéből, akkor azt mondanám, jöjjön a császár, azaz a The Emperor az Ethiopian Knights albumról. Ez tényleg megunhatatlan. Mik mennek itt végbe? Annyi apró, mégis jelentőséggel teli momentum. Miközben a dob és a basszus nem csinál szinte semmit. Ízlés dolga, nekem bejön a minimál basszusvonal, és állandó ritmusképlet, ha arra úgy építkeznek a többiek, mint amikor a kőművesek húzzák fel a falakat, egyre magasabbra és magasabbra.

Itt pedig Byrd mellett olyan szereplők hallhatók, mint Harold Land a tenorral, és Bobby Hutcherson a vibrafonnal. Hutcherson az első számú és felülmúlhatatlan emberem eme hangszeren, szóval ki nem ismeri az ő játékát, az ne is hallgasson zenét… (ez vicc volt)  A többiek sem kezdők, pl. Joe Sample billentyűs a Jazz Crusaders tagjaként szerzett hírnevet magának. Nos, ezek a nevek nem csupán nevek, hanglemezek tucatjai bizonyítják, hogy fent nevezett az urak tudtak zenélni! (Zárójelben jegyezném meg, hogy a Herbie Hancock féle Headhunters is sokat merített ebből a lemezből)

Közel 15 percig zakatol az Emperor, s a negyedórás zsenialitás után jön egy 3 és fél perces, Jamie című darab, ami úgy, ahogy van, nem tudom, mi. Vagy mondjuk, hogy tudom, mégsem fogom ide leírni. De ennyi belefér! Mert ott a The Little Rasti! Ez a szösszenet 18 percen át tart, és van benne minden, amitől én jónak tartok egy zenei előadást. Dobos csapkodással indul, beszáll a gitár, és jöhet az őrület. A jazz rock egyik legszebb példájának érzem. Olyasmi, mint amiket a Joe Farrell féle brigád alkotott, csak a tenor helyett a trombita játssza a főszerepet, bár ebben nem is vagyok annyira biztos. Meg kell hallgatni, és majd ki-ki eldönti.  Azért az számomra sokatmondó és egyben jóleső érzés, hogy ez a 40 percet sem meghaladó lemezanyag az alábbi linken közzé téve két év alatt 1 millió megtekintés fölé kúszott! Tudják még az emberek, mi a jó.  (Most hogy újra belehallgattam, azért az The Emperorban dolgozik a dobos, de rendesen, csak oda kell figyelni!)  9.5/10