Vigyázat, a cím félrevezethet! A világon semmi köze ennek a lemeznek a free jazzhez. Az nem tartozott Gene Ammons (1925-1974) érdeklődési területéhez. A tenorszaxofonos a hagyományos swinging jazz egyik prominens alakja volt, zenekarában pallérozódott többek között Miles Davis, vagy Sonny Stitt is. Már 1956-ban önálló lemeze jelent meg, viszonylag rövid életpályája során (49 évesen hunyt el) közel 40 további albummal gazdagította a zene világát. Ezen a kiadványon funky jellegű, lazább, mégis ezer szállal a tradíciókhoz kötődő muzsika hallható, igen népes társaságban.

Az együttműködők teljes névsorát ezúttal nem közölném, oly sokan voltak. Csak trombitásból szerepelt hat, harsonásból öt, azonkívül tubás, zongorista, gitárosok, és így tovább. Egyetlen ismert név nem található közöttük, de ez nem von le semmit e zene értékéből. A félórás kis anyag amolyan vegyes felvágott, vagy öszvér-album, ahogy tetszik. A dörzsölt, idősödő profi megpróbálta elhitetni a fiatal közönséggel, mennyire jól össze tudja keverni a hetvenes évek funky hangulatát a negyvenes évek jazz frázisaival. Amikor ezen munkálkodott, akkor igazán hangulatos dolgokat hozott össze, lásd Crazy Mary, azonban ezután a fejéhez kapott, á, mit csinálok én, hiszen nekem nem ez a műfajom, és visszavett a tempóból (Free Again, Fru Fru, What Are U Doing?) majd megint visszaugrott a funky rockba a Juggin és a Jackson című kompozíciókkal.

Személy szerint sajnálom, hogy nem maradt mindvégig ezen a vonalon, mert ez a három harsány, vidám szerzeménye a mai napig vibrál az életerőtől. Annak idején nem kis bosszúság lehetett a bakelit lemezt ugráltatni a különböző hangvételű szerzemények között, hiszen még csak nem is egyazon oldalra kerültek az egyazon felfogású darabok, de ma már az internet korában ez könnyedén megoldható. A lemezanyag 20. percéhez ugorjunk, ha a brutálisan erős Juggin-t szeretnénk megtalálni, a másik kettőt könnyebb lesz, hiszen az egyik a nyitó, a másik a záró szám. Értékelésem: 7/10