Az alkotógárda majdnem teljesen azonos a Greek Variations lemez felállásával, kiegészülve még néhány muzsikussal, és hangszerrel, mint amilyen a csemballó, harangjáték, hárfa, cseleszta, fagott, viola, harsona. Mondanom sem kell ott volt a fél Nucleus: Ian Carr a trombitával, Jeff Clyne a basszussal, és Karl Jenkins az oboával. A zeneszerző Neil Ardley zongorán közreműködik. A hangzóanyag egyszerre szórakoztató, pihentető, és elgondolkodtató. Sodor magával a dallamvonal, szinte kábít, ám furcsa befúvások, tempóváltások, csörgések-zörgések tarkítják, amitől szürreális, meseszerű köntöst kap, Norma Winstone éneke pedig a szférák közé emeli. Pedig csak dúdol. De hogyan! 

 A huszonöt perc körüli jazz-szimfónia egyszer csak átvált irodalmi művek tolmácsolásába, ami úgy néz ki, hogy egy Ivor Cutler nevű arc Yeats, James Joyce, Lewis Carrol, Edward Lear szövegeket olvas fel, miközben filmzenékre emlékeztető, töredezett aláfestés szól, akkordszúrás, dallamtöredékek, ilyesmi. Ez óriási! A fickónak nem túl karakteres a hangja, viszont jól kihasználja, vagyis kb. azt műveli versben, amit Norma énekben. A pattogó rímek, a veretes brit angol mormolás ezzel a zenével párosítva semmihez nem fogható elegyet alkot, én legalábbis nem találkoztam hasonlóval. Aki érti a nyelvet, annak magasabb szintű élményt nyújt, de szerintem egy angolul nem tudó, vagy éppen csak tudó is élvezettel hallgatná.  9/10