Az egyik legbizarrabb rock zene, amit valaha hallottam a Portsmouthból származó Cranes (Darvak) zenekar nevéhez fűződik. Az összes lemezük fura, már a Fuse című kazettájukon hátborzongató hangulatot varázsoltak minimalista, ipari zajokat használó sötét szerzeményeikkel, és egészen a századfordulóig többé-kevésbé formabontó tökéllyel léteztek – a színfalak mögött. Alison Shaw énekesnő volt a zenekar frontembere. Az ő jelenségnek számító megjelenése nélkül ez a zenekar nem lehetett volna az, ami: abszurd felvágott. Alison a bemutatkozó nagylemezre (Self Non Self - 1989) végképp megtalálta tündéri alteregóját, és azt ki is engedte palackjából. 

Ez a hang… Mit is lehetne erről mondani? Minden énektanár rémálma lehetne, tehetségkutatókon röhögnének rajta, ha feltörekvő diák próbálkozna vele sikert elérni, talán magam is megmosolyognám, de a Cranes albumokon csak egyetlen szóval tudom illetni: zseniális. Ez a gyermeki gügyögés koronaként ül a banda életművének tetején, és a Wings of Joy lemezen csúcsosodik ki igazán. Amíg Alison vajúdik, különös reszelések, kattogó gépek, üvegtördelések tarkítják a basszusvonal variálásait. A Beach Mover kissé a Kraftwerket idézi, de a német srácok idáig nem mentek el az őrületben! Félelmetesen hideg és földöntúli. Ez utóbbi jelzővel alighanem összefutunk még, mert egy szóban adja vissza mindazt, amit oldalakon át elemezhetnék.

A Focus Breathe például annyira eredeti, annyira más, mint mondjuk egy Sisters of Mercy (ami szintén nem piskóta) hogy arra még egy metalos arc is felkapná a fejét. És tényleg, a Cranesben van egy adag King Diamond is (pedig nem is sikongat a hölgy), még Genesis is, meg egy csomó minden, miközben alig használtak hangszereket! A programozás persze más kérdés, de a nyolcvanas években (sem) ment ez csak úgy, gombnyomásra. Szóval értették a zene lényegét- magas színvonalon hozni valami formabontó, új, friss, nehezen meghatározható dolgot. Esős, borongós napokon a legjobb háttérzene a Cranes, bár ilyenkor fennáll a veszélye, hogy tovább rontja a zenehallgató kedélyállapotát.

1991-ben jelent meg néhány jó cucc, nem volt ez egy rossz időszak, de azért ekkorát nem sok korong szólt, legalábbis művészi értelemben. A slágerlistákon esélye sem volt, de az örökkévalóság talpkövei közé becsúsztatnék róla 1-2 kavicsot. Akinek a kezdő Watersong semmit nem mond, lapozhat is bátran tovább, ez a zenekar nem neki szól. Hiszen a finoman zötyögő alapon szóló, klarinéttel támogatott dal a Cranes leggyönyörűbb pillanatai közé tartozik. Az énekre érdemes nagyon odafigyelni, Alison űrlényeket megszégyenítő technikájára, itt jön elő, hogy lehet előnyt kovácsolni egy klasszikus értelemben nem szép orgánumból.

 A Thursday akusztikus gitáros, lendületes, remek darab, a Living and Breathing pedig úgy szól, ahogy a legutolsó Dead Can Dance albumnak kellett volna, szerves, organikus egységet alkotnak zenei szálai. A Leaves of Summer eleje szinte álomba ringat, meseszerű hangulata van, amit aztán a belepergető dobok zuhogása szétfoszlat. A Cranes dalok esetében sincsenek szabályok, szóval a kezdés csak sejtetheti a véget, nem garancia semmire. Az egyetlen garancia a tartalmas szórakozás, a ritka, különös zenei élmény okozta öröm, ami semmivel nem pótolható. Nagyon-nagyon hangulatzene, éppúgy értékelheti valaki nullára, mint tízre, nálam olyan hetes. 7/10