Reggeltől estig képes lennék szigorú groove alapú metal bandákat hallgatni, nem kizárólag ezért, de többek között ezért is nagy kedvencem a brit Napalm Death hatodik albuma. Azé a zenekaré, mely talán a legkomolyabb zenei fejlődést tudta felmutatni a műfaj berkein belül, sőt, néha ki is kacsingattak ebből. De ez már az újkori Napalm Death érdeme, az a régi ott a kilencvenes években még aprított, mint a mixergép, méghozzá igen magas fordulatszámon.

Gyorsan hozzá kell tenni a banda ősi rajongóinak sirámát, hol volt ez már a korai évek túrásához képest? Én mégsem sírom vissza a zenekar grindcore éveit, meg kell mondjam azok a lemezek egyáltalán nem érdekelnek, és talán a szóban forgó sem tartana vissza a továbbpasszolástól, ha nem lenne ezen a korongon annyi váratlan fordulat, annyi meglepő momentum, annyi kellemesen dallamos basszusmenet és főleg-főleg: annyi irgalmatlan ritmusképlet.

A dobos nevét érdemes megjegyezni: Danny Herrera. Ő Mick Harris helyére érkezett 1992-ben, már vele készült a Utopia Banished, s mint tudjuk maradt is egészen napjainkig, meghatározva az azóta készült valamennyi nagylemez arculatát. Természetesen önmagában még nem adná el a produkciót, kellenek hozzá méltó társak is. Azon lehetne vitázni, vajon Mark Greenway, azaz Barney énektudása szintén a top kategóriába tartozik-e (szerintem nem) de tagadhatatlanul kihozza magából a legjobbat (vagyis az állatot) minden alkalommal. A Diatribes már a jól érthető, kevésbé extrém, hörgésmentes előadói periódusában készült, ezzel tehát nem lehet gond, ha nagyvonalúan kezeljük azt a nyilvánvaló tényt, hogy klasszikus értelemben vett énekről még nem beszélhetünk.

A kiadvány nem tartozik a legváltozatosabb zenei csemegék közé, hiszen majdnem minden tétel a nyitó Killing Greed tempójában, mondhatni azonos fordulatszámon robog, de még ez is belefér. (A lemezanyag második felétől jönnek az érdekesebb darabok, mint pl. a Just Rewards mennyei aprítása)  Mondom, ha azok a pörgetések, kiállások, váratlan beütések és lábdob-pergések nem lennének... Akkor talán minden gitárszólam ellenére unalomba fulladna a cséphadarás. (Pedig Mitch Harris és Jesse Pintado megadják a módját) Valójában Herrera klasszis a dobokon és Shane Embury is nagyon pengés a basszuson, sajnos ez utóbbi kevesebb teret kap, és ez a kettő, plusz az említett elemi erejű lendület szépen összerakja a lemezt.

Vannak rajongók, akik számára ezzel záródott be végképp a kapu, amire a zenekar nevét írták, mint jelen példa mutatja, olyanok is vannak, akik innentől értékelik igazán a tevékenységüket. Hozzátéve, hogy azért voltak már ezt megelőzően is nagyon szép teljesítményeik a lemezkiadások terén. Szerintem egy kiválóan összerakott, masszív lemez lett, soha nem okozott még csalódást. 9/10