Ez a nagylemez a valaha készült legjobb fuvolás jazz-rock albumok egyike, hihetetlen szólókkal és bravúros technikai megoldásokkal még a kísérőzenekar tagjaitól is. Nem akárkik alkották az úgynevezett kiegészítő embereket, ahogy az majd a tételek leírásakor kiderül. Mondhatni egytől-egyig legendás jazz előadók. Most nézzük sorra a szerzeményeket:

A címadó szám kezdi a sort, amolyan középtempós zötyögés, minden ritmikai flikk-flakk nélkül üt a dobos, szimplán billegtet a basszus, a fuvola és a gitár viszont már jelzi, milyen folytatásra számíthatunk: könnyed, játékos, kalandozgató, egymással incselkedő szólóbetétekre. Roy Ayers vibrafonjától szokatlan a körítés, nem szoktak ezzel a hangszerrel fuvolát kísérni, még a hetvenes években sem igazán.

A második darab rövid kis hangulatkeltés, New Orleans címmel, majd jön az a szám, ami tulajdonképpen az egész lemez csúcspontja, ez pedig a Sam And Dave szerzőpáros örökzöld Hold On, I’m Coming című nótája. Ezt az eredetileg 2 és fél perces dalt 9 percen át boncolgatja a szóban forgó társaság, és azt kell mondjam, hiányérzetem van utána. Igazán rátehettek volna még egy lapáttal! Mann lazán, finoman indít, megmutatja az alaptémát, aztán habozás nélkül ugrik bele a kizárólag dobbal alapozott szólóba. Fürge, friss szólamai felüdülésképp hatnak, amit csak fokoz a bekapcsolódó gitáros, Larry Corryell teljesítménye. Közben a basszusgitárnál Miroslav Vitous kíséri a többieket.

Az orgonával megalapozott rockos gitárszóló után érkezik újra Roy Ayers, aki pengés kis futamokat improvizál a vibrafonján, ez már idáig a gyönyörök kertje, de még lehet fokozni az összhatást: hamarosan eljutunk egy újabb gitárszólóig. Ritkán hallható a korszak kiadványain ilyen eredeti hangszeres bravúr. Eszement, hipermodern,  futurisztikus magmaömlésről van szó, megközelítőleg Steve Vai stílusában, mesteri kivitelezésben. Sonny Sharrock az elkövető, aki ugyanezt a Windows Opened lemezen is hozta, csak kicsiben. Amikor a gitármassza karcolgató futamaira a szeánsz végén visszatér Herbie Mann, és a fuvolával odatesz két-három hamisítatlan sirályvijjogást, hát elönti a vér az ember agyát, és azt mondja, hogy: íú-íú-íú! Erről van szó kérem!

És ha mindez nem lenne elég, akkor jön a következő sláger, a Chain of Fools átirata, fergeteges Ayers féle vibrafon-kocogtatással, hasonló ízű és színvonalú gitár- és fuvolajátékkal. Az albumot záró Battle Hymns egy népdal Mann-féle átirata, mint azt már korábban megjegyeztem, nem ez volt a fuvolás erős oldala. Igen rövid, mindössze 36 perces az album, ám még a viszonylag szerényebb dob-basszus kíséret ellenére is káprázatos hanggyűjtemény, ráadásul könnyedén hozzáférhető, aki teheti, tegyen vele próbát. 8/10