Joe Farrell neve elsősorban Chick Corea Return To Forever albumáról lehet ismerős sokak számára. Én viszont szólólemezeire szavazok, ha életművéből választani kell. Úgy vélem Farrell kimagasló tudású és alkotóerejű szaxofonos volt, aki elsősorban attól volt nagy, mert a lehető legkevésbé ismételte önmagát. Azonkívül nem ment át sem eszetlen villámjátékba, sem elvont piszmogásba, viszont mindegyikből mutatott egy kicsit. Hihetetlen változatosságot mutat kompozícióinak szerkezete. Sajnos ezen a lemezen még nem találta meg vérbeli alkotó énjét..

 Az Outback volt a második albuma, és hasonló kísérletező felfogásban készült, mint az első, de már a számok alapjai sokkal összefogottabbak, merem mondani egyszerűbbek. Nota bene: zseniális egyszerűség. Itt említeném meg, mintegy mellékesen, hogy Joe Farrell nem csak a szaxofont fújta veszettül, hanem a fuvolát is legalább annyira csipázta. A társai itt Chick Corea billentyűs Buster Williams bőgős, Elvin Jones dobos és Airto Moreira ütőhangszeres.

Bár az album egyes részletei simán elmennének vendéglős háttérmuzsikának, a rendhagyó zenei felfogás finoman, néhány váltásban is érezhető. Farrell végre jól hallható, tisztán, szépen szól, nem megy bele nagyon a sűrűjébe, levegősebben, elegánsabban játszik. Mindössze négy szám az Outback, 30 perc körüli anyag, szerintem az összes album közül a legkevésbé izgalmas, viszont nagyon pihentető zene.  7/10