A 90 évet élt legendás Johnny Smith 1922-ben született Birminghamben. Kisgyerekként autodidakta módon tanult gitározni, mégpedig többnyire hangszerüzletekben, ahol kisegítő munkájáért cserébe megengedték, hogy gitárhoz nyúljon. Azt írják életrajzában, hogy csak 13 évesen jutott saját gitárhoz, amikor is egyik tanítványa már elnyűtte régi hangszerét és azt mesterének ajándékozta. Hogy ezekből a történetekből mi igaz, mi nem, tulajdonképpen mellékes. Tény, hogy soha nem járt tanárhoz, mégis az egyetemes jazz történelem meghatározó alakja lett. Aki még soha nem hallott róla, az is el tudja képzelni mekkora hatással volt az utókorra, ha három konkurens gitárgyártó cég, a Gibson, a Guild és a Heritage is gitár szériát nevezett el róla! (A muzsikus mindhárom modell kialakításban tevékenyen részt vett.)

Ehhez képest ő maga azon a New Yorker D'Angelico-n szeretett játszani, melyet közeli barátja John D'Angelico tervezett és akkoriban 400 dollár körül volt a forgalmi ára. Ez a hangszer hallható az 1954-es lemezén is, és ha belehallgatunk a lemez felvételeibe talán nem túl nagy túlzás kijelenteni: egy ilyen hangszeren mindegy is ki játszik. Minden hangja gyönyörűség. Ezzel persze nem szeretném megsérteni Smith emlékét, sem a rajongóit, kétségtelenül csodálatosan penget a mester, hanem az a ragyogó, kristálytiszta tónus mindent visz! Semmilyen kütyü és pedál nem kellett, csak magában ahogy a gitárhúrok rezegtek az már eladta a lemezt. 

Az első tételként bemutatott címadó darabban valóban szentimentális hangulatban pötyög a gitár, ebben tényleg nem sok zenei tartalom van, de a másodikként érkező Walk Don't Run az a kompozíció, amivel aztán Johnny Smith nevét azonosították, nagyjából a következőképpen: Az a fickó, aki a Walk Don't Run-t írta!  A szerzeményben George Roumanis bőgőzik, és Jerry Segal dobol. A kvartett tagja volt még Bob Panecoast zongorista, azonban ő nem minden felvételben hallható.

A kiadvány nagy részén a címben említett öreguras tempó és hangvétel van jelen, ám az elevenebb darabokból is akad néhány, mint pl. Dancing On The Ceiling, Have You Met Miss Jones. Az a személyes meglátásom, hogy pont ebben az utóbbiban szólózik úgy Smith, ahogy egy ilyen legendától elvárja az ember, ráadásul a zongorista is szépen magára talál, valószínűleg itt van a csúcspont az albumon. Azon az albumon, mely nem telitalálat, de mindenképpen megér egy hallgatást. (Kiegészítés: A borítón Guild gitár látható, de mert 1954-ben Smith New Yorkban élt, és szoros barátságot ápolt D'Angelicoval, valószínűsíthető, hogy azon játszik)  7/10