Keményvonalas, dallamos hardcore Ausztriából. Hm… Nos, hol sántít ebben a mondatban a ló? Abban még nincs akkora ellentét, hogy keményvonalas és dallamos, e kettő nem zárja ki egymást, tudjuk ezt a Suicidal Tendecies, Sick Of It All, H2O óta, inkább az a furcsa, hogy Ausztria és hardcore… Ugyan mi lehet a baj a határ túloldalán? – teszem fel a kérdést ártatlanul – Mi az, ami ezeket a srácokat dühödt acsarkodásra készteti? Csodaszép környezet, alpesi lankák, tiszta levegő, síparadicsomok, bécsi kávé és más nyalánkságok… Innen nézve nekik aztán nincs okuk a panaszra. Élnének csak a Havanna lakótelepen, máris másképp látnák a helyzetet.

A Bloodshed Remains 2006 óta van jelen a színtéren, ám mindössze két nagylemezt készített az évek során. Az első volt a What We Live For 2010-ben, majd jött a Countdown 2012-ben. Nem olyan szokatlan ez, hiszen ezek a bandák sokkal inkább fókuszálnak a klubbulikra, mint arra, hogy stúdiófelvételekkel hagyjanak nyomot az utókor lelkében.

Míg az első album alig érte el a fél órás terjedelmet, a második már egy óra fölé kúszik, és szerintem sok ez így egy kicsit a jóból. Nem mintha nem zenélnének kiválóan – óriási dobtémák, technikás szólók, vad lendület – de az ötödik nótától egybefolyik az egész. Nincs igazán karaktere a szerzeményeknek. Láthatóan az erőfitogtatás volt a fő cél, és ezt el is érték.

Amiért nekem tetszenek az a thrash metalba hajló komplexitás; egy-egy fifikás groove, egy-egy váratlan gitárszóló bármikor jöhet tőlük, és az énekes Benjamin Zalud is kihozza magából a maximumot. Szomorúan állapítom meg azonban, hogy ez nem túl sok. Bizony nincs rosszabb az erőlködő hardcore-énekesnél, aki iszonyú kegyetlen próbál lenni, ám a harmadik tétel után már örül, ha hang jön ki a torkán. Amikor aztán ugyanő dallamosabbra veszi az éneket, legalább olyan dallamosra, ahogy a gitárosok tolják alá a témákat, akkor azonnal beindul a szekér. (Hope Dies Last)

Innentől kezdve inkább street punk hangulat uralkodik. A szaggatás, a kiállások, ahogy a szövegek illeszkednek a zenei alapra az elég durva, valóban thrash/hardcore keverék, ám az ének elviszi a punk rock irányába. De mint korábban fejtegettem, nem tehet mást a srác, nincsenek olyan adottságai, hogy végig hörögjön 60 percet.  Mindent figyelembe véve volt már jobb is, rosszabb is, ott van a lemez valahol egy hetes közelében. (Az amerikai pop-punk kollégáknál fényévekkel jobb)  7/10