Az igazán sűrű Joe Farrell eszencia talán a Moon Germs lemezzel kezdődik, a Great Gorge című fantasztikus nyitószámmal, ami egy közel tizenkét perces, pengés humorral átszőtt, elmebeteg vízió. A borító is igyekszik kihangsúlyozni ezt az abszurd álomra hasonlító zenei világot. Megjelenik a szem motívum, ami a későbbiekben is előbukkan majd. Mintha azt sugallná Farrell: - Itt vagyok! Látlak! Nincs hová bújni előlem...

Máris érkezik a címadó Moon Germs sodró hard bop örvénye, jó kis csapkodásokkal a dobon, aztán egy borongós Chick Corea szerzemény következik, a Time’s lie. Nagyon lágy, fülbemászó zenei motívummal indul a szám, sokan, akik nem ismerik elég jól Farrellt végig sem hallgatnák ezt a darabot, vesztükre. Mert pont mire megundorodnánk tőle, máris jön a váltás, éppen ott, ahol jönnie kell. Úgy megvariálják a témát, hogy a szülőanyja sem ismerne rá. Óriási benne a billentyű-szövedék, a dob, és a szaxofon egysége.

Még adós vagyok a felállással: Herbie Hancock billentyűz, Stanley Clarke basszusoz, és Jack DeJohnette doboz. Joe Farrell tenorszaxofon és fuvolán közreműködik. Általánosságban elmondható, hogy ezeken a hetvenes években készült lemezeken a szaxofonost kísérő zenészek jóval ismertebbek a szólistánál, ezért a korongok borítóin jól láthatóan fel is tüntették őket. Vissza a kompozíciókhoz: Bass folk song - Stanley Clarke szerzeménye, egyben az album csúcspontja. Vibráló, pezsgő funk rock alkotás, órákig lehetne hallgatni. Ugyanazon a basszusvonalon variálnak a dobbal, billentyűvel. Sajnos még 10 perc sincs. Farrell itt fuvolán játszik az elején, aztán kilép. Mert a nagyok tudnak hallgatni is, ha kell. A végén visszahozza a nyitódallamot, és kész.  10/10