1992-ben Stone Gossard beszállt a Satchel nevű zenekarba, és a tagokkal együtt megalakították a Brad nevű együttest. A névválasztás eredetileg Shame lett volna, ám azt egy Brad Wilson nevű fickó már használta a saját bandájára, ezért hát felvették az ő nevét, és a bemutatkozó lemez címe lett Shame. Nem ez volt ez év legnagyobb dobása, és Gossard sem a Brad által tett szert hírnévre, mégis érdemes egy kis időt szentelni ennek a csapatnak, egészen pontosan a formáció harmadik lemezének. Az anyag 2002 augusztus 13-án jelent meg egy kis független ausztrál kiadónál a Redline Recordsnál. Ez volt az az album, mely talán a legközelebb jutott a legendás Mother Love Bone hangzásvilágához.

A két korábbi lemez is mutat Malfunkshun/Green River hatásokat, de jóval kevesebbet, mint ez a korong. A Brad muzsikája itt érte el azt a kifinomultságot, amit Andy Woodék már a bemutatkozó felvételeiken képesek voltak megteremteni. A Brad korábban inkább volt egy szimpla alter banda, melynek egyetlen különlegességét a furcsán feminin hangú énekes, Shawn Smith jelentette, 2002-re azonban beemelték a hangszerek közé a zongorát, és jól hallhatóan nyakig merültek a Malfunkshun demófelvételekben, ez pedig meghozta a gyümölcsét: Kiváló lemez született!

A nyitó felvételként hallható Brothers And Sisters talán megijeszt néhány hallgatót, hiszen az első néhány sorban hamis az ének, és a „Hey, Hey, Hey” mint refrén szintén nem tartozik az emlékezetesek közé, azonban ez csak amolyan lassú kibontakozás. A Shinin’ már élvezetes pillanatokat hoz a dúdolható, álmodozós dallamaival, a Drop it Down pedig bemutatja a csapat rockosabb oldalát, mely aztán a továbbiakban szépen rétegződik. Meg kell azonban jegyezni, soha nem fog megdörrenni a cucc, ez a formáció a finomabb megoldásokat vegyítette az éppen csak karcos szólókkal, a dinamika fokozására nem fordítottak figyelmet.

A zongora mindvégig álomittasan engedi szabadjára a hangokat, soha nem csapódnak ránk veretes akkordok, ezek nélkül is átérezzük a sokszor húsba hatoló letargiát, mely ugyanakkor a környezet szépségeiben vigasztalást talál. Az If You Could Make it Good című dalban szinte hallani vélem Andrew Wood háttérvokálját, annyira Mother Love Bone hangvételű darab. (enyhén Chloe Dancer-utánérzés)

A Revolution amolyan kakukktojásként egy szabadjára engedett rock-töltény, kiabálós, erőteljes énekkel és szépen kidolgozott basszuskísérettel, a Takin’ It Easy, és a Sheepish által aztán megint visszaereszkedünk a Seattle környéki ködfelhőkbe. Az All Is One jelenti számomra a lemez csúcspontját, akár a Temple Of The Dog emlékalbumon is szerepelhetett volna, egy életerős, húzós kis nóta, ebben Shawn Smith teszi fel az i-re a pontot a lebegős énektémáival.

A zenekarban Mike Berg volt felelős a zongora- és billentyűszólamokért, Regan Hagar (ex-Malfunkshun) volt a dobos, és Jeremy Toback szerepelt basszusgitárosként. A továbbiakban még két lemezük jelent meg, mindegyiken vannak érdekességek, tetszetős dalok, de töltelékízű felvételek is. Sajnos ezek alól a szóban forgó sem kivétel, a vége felé elhelyezett La, La, La is ilyen, mondhatni erős visszaesés áll itt be, amit aztán a Yes You Are és az Arrakis csendes-hipnotikus szólamai tesznek emészthetőbbé. Ha nem is született zseniális lemezanyag, mindenképpen a hallgatható kategóriába tartozik. 8/10