Corey Harris (sz. 1969) amolyan blues újítóként jelentkezett a kilencvenes években, egészen pontosan 1995-ben, de az igazság az, hogy nem sok olyan vonást tudott belevinni e műfajba, amitől azonnal megjegyezték volna a nevét. Ma már, elsősorban Scorsese blues-sorozatának köszönhetően nem cseng ez a név teljesen ismeretlenül a blues kedvelők számára, és a diszkográfia is bővelkedik remek nagylemezekben, ezek azonban nem követték egymást futószalagon. Ha visszanézünk erre az életpályára, azt látjuk, hogy inkább a kétezres évek második felében indult be nála a szekér, egészen addig három-négy év is eltelt egy-egy kiadvány között. A szóban forgó nagylemez, a Downhome Sophisticate is még az útkeresés fázisában mutatja be a szerzőt.

Eklektikus összevisszaság – blues mártással leöntve. Nem is olyan szörnyű így együtt, bár külön-külön egyik nótája sem világbajnok, emlékezetes slágerek így is akadnak köztük. Ezek közül inkább azok a szerzemények erősek, melyekben erőteljesebben el mert távolodni a gitáros a hagyományoktól. Az alap blues sémákkal – talán ezt ki lehet mondani – túl sokat nem tudott kezdeni, de amint beleszórt egy kis rapet, egy kis rockot, egy kis jazzt a lábasba, máris érdekes lett az egész.

Ilyen kiváló nótája lett a Frankie Doris, ami tényleg egy időtálló téma, ma is hangulatos refrénnel, kihívóan pökhendi hanghordozással. Ebben Harris egy olyan hölgy élettörténetét meséli el, aki azért teszi naggyá a férfiakat, hogy ők azután annál nagyobbat bukjanak, és elsősorban peres úton követel magának a bestia kártérítést, ha kell magától a kormánytól is. Szintén emlékezetes nagy dobása a címadó darab, a dobro gitáros, csúszkáló hangon elénekelt/elrappelt Downhome Sophisticate. Ez a csúszkáló hanghordozás egyébként az előadó egyik védjegye, néhány ballada kivételével minden dalban tetten érhető.

A BB egy bárzongorás, keményen megalapozott rockos darab, minden szöveg, vagy ének nélkül. Ritka kakukktojás itt, ahol szinte minden tétel harsány női kórussal megtámogatott zengemény. El is helyezném itt a hangszerelésre vonatkozó meglátásomat: szimplán zseniális. Pénz, paripa, fegyver – minden rendelkezésre állt, még a legutolsó kis szösszenet is bődületesen szól. Ehhez ott voltak a kiegészítő emberek, komplett zenekar, énekesnőkkel, ütőhangszeresekkel, amit csak el lehet képzelni. Így azért lehet miből hangszerelni.

Keep Your Lamp Trimmed And Burning – talán ebből lehetett volna egy óriási blues standard – az eredeti gospel stílusú templomi nótát brutálisan erős rocknótává dolgozták át, ebben végre Harris szólója is hasonlít a műfaj nagyjainak dolgaira. Azt, hogy még nem igazán tudja, merre is induljon, az olyan darabok igazolják, mint a Money On My Mind, vagy a Don’t Let The Devil Ride – ezek egyszerű stílusgyakorlatnál nem többek. Mint fentebb említettem, a lemezanyag egy az egyben szépen lepörög, ha nagy izgalmakat nem is okoz, legalább megmutatja a blues számos arcának egyikét-másikát, ami mégsem lebecsülendő.   7/10