A brit Reef zenekarnak nem kellett sokat utaznia a híres Glastonbury fesztiválra (ahol egyébként állandó fellépők voltak 1995-től) hiszen pontosan ott alakultak meg Glastonburyben, még 1993-ban. Pályafutásuk közel 30 éve alatt nem voltak túl termékenyek lemezfronton: az idén megjelent album csupán a hatodik a sorban. Igaz, 2003-tól hét éven át szüneteltették tevékenységeiket, s csak 2010 óta vannak újra jelen a zenevilágban. Annak ellenére, hogy a kilencvenes években a Sony gondozta lemezeiket, nem tudtak komolyabban befutni, így a legfrissebb kiadvány már a jóval kisebb nevű japán Avalon Label terméke, pedig éppen ez a tuti! Nekik ennyi év kellett hozzá.

Az igazság az, hogy a bandának sosem volt saját stílusa (most sincs), mindig az éppen aktuális trendhez igazodtak (mint most is) csak annyi a különbség, hogy időközben megtanultak profi módon zenélni, valamint hangszerelni, és a témák, amiket innen-onnan összelopkodtak egészen erősek. Jó lett ez a lemez. Még az egyébként nehezen megszokható hangú énekes, Gary Stringer is összeszedte magát, és helyenként kifejezetten bravúrosan hozza a magasakat.

A csapat most a B-kategóriás filmekre hajazó, lepattant stoner rock, oldtimer rock’n roll bandák látvány- és hangzásvilágát vette át, és ez végre egész jól áll nekik. A nótáikat pedig olyan legendáktól ”kölcsönözték” mint a Led Zeppelin, a The Black Crowes, vagy az AC/DC. Könnyen rá lehet ismerni egy-egy szakállas slágerre még akkor is, ha a szakállas urak más szöveggel adják elő ezeket. Valahogy mégis van a produkcióban annyi energia, só, és életerő, hogy minden klisé ellenére hallgatható az anyag. A régebbi muzsikák kedvelői szeretni fogják ezt az új Reef-et, ha eljut valamiképpen hozzájuk. 7/10