”Nehéz megmagyarázni, hogy kerül a lyuk a fánkba, de azért a lyuk ott van.”- mondta Charlie Chan, a bölcs nyomozó azokra az esetekre, melyek szemmel láthatóan feszegetik az emberi fantázia határait, mégis végbe mennek, akár tetszik nekünk, akár nem. Nem könnyű választ találni arra a kérdésre sem, hogy egy Berkeley-egyetemet végzett muzsikus, aki sokak szerint a világ egyik legjobb kortárs jazz szaxofonosa, miért lelte örömét egy olyan testidegen műfajú formáció létrehozásában, mint a Wax Poetic? Érdekes kérdés, ám lényegében nem sokat számít, a zenekar letette névjegyét.

Ilhan Ersahin (sz.1965) török származású amerikai fúvós, aki egyfajta örökmozgó, minden lében kanál figura, de nevezhetjük akár polihisztornak is, egyszer csak gondolt egyet és a Save The Robots nevű New York-i éjszakai klubban, az ott rendszeresen fellépő meghívottakkal alapított egy triphop zenekart. Ő tudja, miért. Nekünk viszont szerencse, mert jó adag jazzel nyakon öntött, lazulós, élő zenét előadó formáció nem sok van.

Ha meghatározást,vagy példaképet kell keresnünk, akkor egyértelműen Tricky a válasz. A bristoli művész életműve a legjobb hasonlítási alap, azzal a különbséggel, amit a már említett jazzes behatások, plusz némi keleti bódultság jelent a Wax Poetic esetében. Nyilván Ilhan belefújdogált a szerzeményekbe, de ott volt még a kezdet kezdetén Norah Jones is énekelni. (Ahogy szólókarrierje beindult, már le is lépett) Hallható hangja az Angels című remek tételben.

A szerzemények kivétel nélkül a füves cigivel repülgető, esetleg keményebb drogokat is kóstolgató, fülledt klubokban táncolgató közönség számára készültek, de ez sem számít egyáltalán, minden figyelmen kívül hagyható, mert sok a finomság. Elsősorban szépek az énekesnők, a töröknek van ízlése, a folyamatos lötyögésbe jól hozza be a billentyűket, a szaxofont, a ritmikai trükköket, szépen feldobja a zenét. Hozzá kell tennem, a teljes lemezanyagot egy az egyben komoly próbatétel végighallgatni, de kis mennyiségben orvosság lehet, mondjuk egy pusztító erejű black metal lemez után, amit a szomszéd csemete jóvoltából kellett elviselnie valakinek, a falakon keresztül.

A videoklipek minden értekezésnél többet elmondanak erről a társaságról, én csak azt sajnálom, hogy szinte mind a hét nagylemezükön változott a tagság, mert nem alakult ki így igazán saját karakterük, nem lettek egy Morcheeba/Thievery Corporation kaliberű banda, illetve egy nagy, komoly élő koncertet szívesen megnézne tőlük az ember, ahol egyáltalán nincsenek programozott elemek, de azt hiszem ez vágyálom marad. 7/10