A Kuba kellős közepén található Camagüey városról szóló Wikipédia szócikkben, a híres szülöttek és elszármazottak címszó alatt egy árva szót sem ejtenek Omar Sosa zongoristáról. Ma még. De hamarosan eljön az idő, amikor hírneve elhomályosítja a jelenleg ott szereplő röplabda-játékost, kutatóorvost, írót is. Igaz, hogy a jelenleg 58 éves Omar 1965 óta nem volt minden tekintetben hűséges szülővárosához. Tinédzserként az addigi marimba-tanulmányokat félretéve Havannába költözött, (ahol egészen az egyetemi évekig a zongora tanulás töltötte ki mindennapjait), aztán 1993-ban Ecuadorba, Quitoba tette át székhelyét, majd két év múlva San Franciscoban telepedett le.

Ám ez sem volt végleges döntés, hiszen 1999-ben egy váratlan húzással Barcelonába gördítette át zongoráját. Talán szereti a focit. Muzsikájának színvonala mindenesetre eléri a Nou Campban színre lépő labdaművészek játékát. A továbbiakban Omar Sosa első 20 lemezanyagáról található hosszabb-rövidebb ismertető. Úgy mint: Omar Omar 1997 - Free Roots 1997 - Spirit of the Roots 1999 - Inside 1998 - Bembón 1999 - Prietos 2000 - Sentir 2002 - Ayaguna 2003 - A New Life 2003 - Aleatoric EFX 2004 -Mulatos 2004 - Live a Flip 2006 - Promise 2007 - Afreecanos 2008 - Across The Divide 2009 - Tales From The Earth 2009 - Calma 2009 - Ceremony 2010 - Alma 2012 - Eggun 2013  - Valamennyi nagylemez kiadója az Otá Records.

Annyit talán elöljáróban elárulhatok, ahogy haladunk előre az időben, úgy érkeznek a jobbnál is jobb felvételek tőle, mintegy felfelé mutató ívet rajzolva.

Omar Omar 1997 

Tudni kell, hogy Sosa egyszerre két ösvényen halad, egyrészt szóló zongorára alkot, amit aztán szólólemezek formájában ki is ad, másrészt csapatokat állít össze magának, s ezekkel a kísérőprojectekkel készít lemezeket. A szólólemezei már a kezdet kezdetétől érdekesek. Az Omar Omar ugyan nem a zeneirodalom legzseniálisabb pillanatait tárja elénk, mégis hallgatható, kellemes, üdítő album. Könnyed, játékos, sokszínű, élvezetes kis etűdök gyűjteménye, amelyről kiemelkedik a Muevete in D gyermeki kedvessége, a Toriteson bizarr töredezettsége, a Campos Verdes Debussyt idéző tengerhullámzása. Hallhatóan egy kissé megkésett impresszionista költővel van dolgunk, aki billentyűkre álmodik papír helyett. 

                                                                                Free Roots 1997  

Az első csapatmunka, s az első öngól. Tulajdonképpen ügyes társaságot hozott össze Omar, de munkájuk nehezen értékelhető. Pedig van itt hegedűs, csellós, ütőhangszeres, rezes szekció, nem is ténykednek rosszul, azonban elég egyetlen oda nem illő játékos a gárdába, s máris zavaró asz összhatás. Teljes rejtély miképp ismerkedhetett meg Sosa a Will Power művésznéven szereplő, önmagát "spoken word artist”-nak nevező rapperrel, mit látott benne, amitől érdemesnek tartotta őt bevonni ebbe a projectbe. Bár maga az ötlet jó, a megvalósítás nem igazán.

Ott kezdődik az alaptétel, miszerint a produkció semmiképpen ne legyen szimplán csak minőségi latin zene, legyen benne valami csavar, valami váratlan húzás. Egy rappert bevonni tehát nem is volt elvetemült ötlet, de azért a minőségre érdemes lett volna figyelni. Will Power egyáltalán nem tud rappelni, de még szöveget mondani sem. A „művészete” kb. a borsóhajigáló mesterével egyenrangú, a legolcsóbb, legbutább rímeket, közhelyeket faragja, s ezzel tönkrevágja az egyébként értékes pillanatokat. Mármint, amelyek nélküle élvezetesek lehettek volna. Van ilyen… Sajnos. 

Spirit Of The Roots 1999

Ez az a lemez, amelyen Will Power visszatért. Ráadásul nem elégedett meg a szimpla rappeléssel, már szerzőtársként közreműködik néhány számban. Pozitívum, hogy ezt a lemezt nem vágta tönkre teljesen. Előkerült valahonnan egy rapper csaj is, a neve Anastasia Newkirk, s bár sokat nem locsog, legalább hozott egy kis minőséget a szövegelésbe. Maga a közel 20 fős társaság egy alapvetően latin zenekar, kongával, fúvósokkal, háttérénekesnőkkel, bőgővel, fuvolással, klarinétossal. A szimpla latin tánczenét jól tördelik, sok a variáció, sok a nyersesség, az improvizáció, bár részben táncolható, részben hátradőlős, lazítós az anyag, az is érzékelhető, hogy rendhagyó felfogásban adják elő. A Fabriciano Con Chango az első Power próbálkozás, zeneileg húzós, dinamikus szám, amit most nem ront annyira az egyébként önmagában értékelhetetlen rappelés, köszönhetően Sosa akkordjainak, s a gazdag fúvós betéteknek. ATienes Un Sono - egy kiváló, súlyos, borongós, mégis laza darab, női énekkel. 

A To Miles… sajnos hozza a Will Power féle hülye rizsát, pedig zeneileg jó lenne. A spanyol énekes fickó sem valami erős. Ezután jön egy izgalmas múltidézés, a Remember Monk. Ez a pengés kis darab jól jelzi, Sosa hogyan is képzeli az improvizatív, szabadon szárnyaló jazz muzsikát. Sajnos utána Chancletera címmel jön az újabb Power-csapás, majd a lemez egy minőségileg kiváló, de sablonos, és érzelgős blokkal zár.

Inside 1998 

Erre a szólóalbumra ugyanaz igaz, mint az Omar Omarra, a virtuozitás teljesen a háttérbe szorul, sőt, inkább azt mondanám nem is mutatja meg magát, helyette a szellős, lebegős hangulatfestések uralkodnak. Chopin, Ravel vagy Schubert eszünkbe juthat a félig angol, félig spanyol című darabokról, nekem egy kissé lassú, egy kissé túl romantikus lemez, nagyon ritkán hallgatom.

                                                                              Bembón 1999

Próbálom ezt a történetet is rövidre zárni: Will Power ismét lecsap. Már a címadó (mondanom sem kell, egyébként izgalmas) számban előadja magát, tehát innentől kezdve próbáljon labdába rúgni bárki is. Ha csak a közreműködőket, az általuk életre hívott zenét nézem/hallgatom, ez lehetett volna egy 10 pontos világzene/jazz kutyulék, egy igazi latin-afro-hip-hop különlegesség, de nem lett. Inkább egy latin háttérzene, amiben néha furcsán hadovál egy önjelölt próféta, vagy micsoda. Nem tudom.

Prietos 2000

A recept továbbra is ugyanaz, végy egy latin csapatot, kicsit variáld a basszusmenetet, tördeld a ritmust, adagold a szüneteket, dobj bele egy kis hip-hopot (Will Power helyett David Frazer), jó sok fúvóst, és az eredmény egy hamisítatlan world jazz album lesz. Sok jó dolog van itt, és a rapper sem annyira zavaró, de nagyon latin. Inkább latin, mint jazz, az igazán jó Sosa korongok még hátra vannak, de már nem kell sokat várni. Azért a Fragile című szösszenet mellett nem lehet elmenni csukott fülekkel, borzongatóan hűvös hangulata rettentően el tudja kapni az embert.

Sentir 2002

Végre egy igazán jól sikerült album! A címadó szám egy hangszer neve, amely szintir, avagy guembir néven is ismert az arab világban. Egyetlen fadarabból kifaragott, tevebőrrel borított, pengetős hangszerről van szó, kicsit az ütőgardonra hasonlít, mély basszushangjai vannak. Ebből következik a stílus változása, gazdagodása, a korábbi latin alapok már csak nyomokban vannak jelen, főleg a zongorajátékban, s felerősödnek a keleti hatások. Zongorán Omar Sosa, guembiren Yassir Chadly, a doboknál John Santos szerepel. Tapssal és énekkel közreműködik Bouchaib Abdelhadi és Martha Galarraga.

Gyönyörű a Sucesion en Blanco, izgalmasan örvénylik a női-férfi vokál felelgetős énekére alapozott Rojo Chango, kubai-arab-amerikai keverék az Azul Yemaya. Akinek bejött a Sosa lemezeken eddig hallható rappelés, most sem kell csalódniuk, ezúttal John Santos adagolja az ízes amerikai prózát, ízléssel, mértékkel, ahogy kell. Félretéve az iróniát, Omar Sosa kitalálta ezt a rappelős figurát, vagy csak belebotlott és megszerette, nem tudom, de évekig ragaszkodott hozzá, és ezzel megítélésem szerint saját zenéjének színvonalát rontotta. Még egyszer, nem az ötlettel, hanem a megvalósítással van bajom. De mivel itt tényleg keveset rappelnek, és sokkal többet zenélnek, mégpedig ötletesen és izgalmasan, ezért joggal nevezhetem a Sentírt az első igazán figyelemre méltó Sosa próbálkozásnak. Amire érdemes rákagylózni: Oda Al Negro, Eggun, Sentir

Ayaguna 2003

A korábbi szólólemezekhez képest óriási a változás. A darabok hosszabbak, erőteljesebbek, kidolgozottabbak, pengésebbek lettek. Ez már nem könnyed impresszionista stílus, hanem veretes modern jazz. A játékosság, a dallamközpontúság, a latin hullámzás megmaradt, de már az első tétel, a Black Reflection gyökeresen eltér a korábbi munkáktól, az Una Tradícion Negra dinamikus leütései pedig mintha egy teljesen más, rokon irányból érkező, fiatal, energikus új zongoristát mutatnának be nekünk. Azt hiszem, van is ebben valami, mert Sosa valamitől kétségtelenül újjászületett, mintha csak vérátömlesztést kapott volna.

A felvételen rajta kívül közreműködik Gustavo Ovalles, venezuelai kongás, aki csak a harmadik számtól hallható, s a továbbiakban is minimális a jelenléte. Rendhagyó módon a szerző-előadó ezúttal egy élő koncertjét, a Japánban, Yokohamában 2002-ben rögzített előadását adta ki. Az Africa Madre Viva kompozícióról McCoy Tyner African Village című száma juthat eszünkbe, kemény, éles akkordozásai miatt, a Toridazonról pedig Bojan Z darabolós világa. Hasonlóan fajsúlyos mű az Elggua In The Road, viharszerű csapkodással a közepén. Az egészen kiváló koncert végén azért ízelítőt kaphattak a nézők Omar korábbi énjéből is. (My Three Notes) Zongoristáknak erősen javallott, az említett előadók kedvelőinek szinte kötelező album! 

A New Life 2003

Egy új élet kezdődött Omar Sosa számára 2003-ban, hiszen ebben az évben fia született. Hozzá írta az ezen az albumon található bensőséges hangulatú szerzemények zömét. (Akadnak a felvételen feldolgozások is, például a Memory a Macskákból.) A különleges lemez sajátos ötvözete a zongorista régi és új énjének. Túlsúlyban az újabb, frissebb, bizarrabb felfogású művei vannak, de akad néhány visszafogott, elmerengős, tengerbámulós, vagy éppen virágfestegetős darab is. A szokatlanul hosszú, 18 számos lemez kiváló kezdő lépés lehet azoknak, akik most kezdik a Sosával való megismerkedést, s egyaránt nyitottak a régi, konzervatívabb, valamint a modernebb ízű zongorajátékra. A Paloma Herida kiváló példa az előbbire, a Danzon De los Indios az utóbbira.

 Aleatoric EFX 2004

Minden zseninek vannak gyengébb pillanatai, ez a szólólemez valószínűleg ezekben fogant. Nem tudom szívből ajánlani, gyakorlatilag egyik száma ugyanolyan, mint a többi. Elvileg itt azon lenne a hangsúly, hogy Sosa úr felfedezte a preparálás lehetőségét, s hozzá még gépi hangokat is vegyít a tisztán akusztikusokkal, de mindez csak reklámszöveg, az egész mit sem ér, ha az embernek semmi ötlete nincs. Háttérzenének nem rossz.

Mulatos 2004

Fel a fejjel! Nézzük csak: Dhafer Youssef-oud, Dieter Ilg-bőgő, Paquito D’Rivera-klarinét, Steve Arguelles-ütős hangszerek, Omar Sosa-zongora. Ez bizony egy kvintett. Lehet, hogy a szereplők száma nem olyan fontos, mint a közöttük lévő összekötő erő? Nem is folytatom, futás megvenni, megrendelni, birtokolni a korongot, amilyen gyorsan csak lehet. Persze le is lehet tölteni, ha éppen nincs más megoldás. De akinek módjában áll, ne habozzon eredetit venni, megéri. Nincs rap, emberek, nincs rap! Egy sor sincs! Nincsenek latin háttérénekesek, nincs konga-erdő, nincs más, mint gyönyörű, szép, tisztán folydogáló zene. Ezt nehéz kivenni a lejátszóból. Senki nem énekel, legfeljebb a háttérben, finoman dúdolgat, a hangsúly a hangszeresek egymás közti kommunikációjára került.

Ahogy egymással "beszélgetnek", témákat csereberélnek, ki-be szállnak, azt hallani kell. Mind a kilenc szerzemény Omar Sosa alkotása, de ezek inkább együttes improvizációk, mint előre megírt, kottákon kiosztott muzsika. S hogy mennyire mulatós a Mulatos? Részben. Lehet rá pörögni diszkréten, de inkább fejhallgatóba való vízpart mellé, vagy napkeltéhez. Vagy a legjobb, ha az embernek van hangszere, amivel kísérőként beszállhat. Egy nagyon kicsit Anoar Brahem/Rabih Abou Khalil világát idézi, sajátos latin ízzel. Unikum.

Live A Flip 2006

Az élőben, a Radio France Párizsi stúdiójában felvett anyagon Omar Sosa kvintettjében ezúttal rajta kívül Childo Tomas basszusgitáron, Miguel Diaz-kongán, Louis Depestre-szopránszaxofonon, Steve Arguelles-ütőhangszereken közreműködik. A korábbi együtteshez képest ez egy kicsit más felállás, de a hangulat és a minőség hasonló. Lényeges eltérés egy-egy számban a vokális részek markánsabb jelenléte. Az egykori rappelés helyett spanyol szövegmondás-ének van, ami nemhogy nem ront a műélvezeten, hanem kifejezetten megdobja a számokat. Sosa és Tomas az elkövetők.

Fura és izgalmas a szokatlanul izmos basszusgitár alkalmazása, amitől egészen újszerű ízt kapnak az egyébként ezúttal más jellegű számok. Itt most a latin dominál, de nem a talpalávaló latin, hanem inkább annak a Santanás/Zappás féle progresszívebb felfogása. Húzós kis darabokra zongorázik Sosa, a közönség valószínűleg nem ásítozott unalmában. Kiváló a szaxofonos, legalább annyira jó, mint korábban Rivera volt a klarinéton. Örök árnyékot vet a lemezre, hogy „Anga” Diaz, a kongás nem sokkal a felvételek után elhunyt. Csak ismételni tudom magam, az ilyen lemezeket beszerezni a gyűjtők, s zeneértők, zenészek legnagyobb örömei közé tartozik. 

Promise 2007

Fontos év a 2007-es, hiszen megszületik az Afreecanos kvartett, amelyik már nem csupán egy alkalmi kísérőtársulás, hanem részben egy állandó csapat, azonos fontosságú szerepekkel. Az ütőhangszerekért a svájci Julio Barreto felel, a basszust a mozambiki Childo Tomas kezeli, Mola Sylla az énekes, Szenegálból, az olasz Paolo Fresu trombitál, és a szintén kubai Leandro Saint-Hill fuvolázik. Ezzel a Németországban, Hamburgban felvett lemezanyaggal tulajdonképpen a későbbi Afreecanos lemezt készítették elő, amit erről írok, arra is igaz, és fordítva. Ahogy a jó bornak is szüksége van érésre, Omarnak is kellett egy kis idő, amíg letisztult a muzsikája, amíg megtalálta alkotótársait, de amikor ez végre sikerült, onnantól a legfelsőbb fokban lehet beszélni a tevékenységéről.

A sors furcsa fintora, hogy a sok Grammy jelölés ellenére a mai napig nem tudott komoly díjat besöpörni egyik albuma sem. Pedig ezek a lemezek könnyen befogadható, dallamos, ötletes zenét tartalmaznak. Az új kvartett megszólalása megint más kicsit, mint az eddigiek. A két afrikainak köszönhetően sokkal egzotikusabb a hangzás. Ahogy a hivatalos honlap írja, Childo Tomas a mozambiki ronga nyelven, Mola Sylla a szenegáli wolof nyelvjárásban énekel, s mindketten játszanak m’birán és xalamon. Nos, ami engem illet fogalmam nincs mi a m’bila, vagy a xalam. Gondolom ütőhangszerek. Viszont meg tudom különböztetni a gyengét a jótól, és kétség nem fér hozzá, Sylla nagyot énekel. Kicsit olyan a hangja, mint Nusrat Fateh Ali Khannak volt, ami már önmagában is dicséret, tekintve a nagy előd hangterjedelmét. Syllának ugyanolyan erős, mély, öblös orgánuma van, a lelke tele fájdalommal, és amikor kiengedi magából, arra nem lehet nem odafigyelni. Az album minden száma telitalálat, nincs mit kiemelni, talán kicsit rövid (48 perc), de igazi érték.

                                                                              Afreecanos 2008

Ismét vannak változások a felállásban. Megmaradt a korábbi kvartett, de rengeteg vendégművész vett részt a felvételeken, például a Belmondo fivérek fúvós hangszereken, Christophe Mink gitáron és szitáron, Lazaro Gallaraga bata dobokon, Bill Ortiz trombitán, Ali Boulo Santo korán, és nem utolsó sorban játszik ezen a lemezen Anga Diaz is, természetesen évekkel korábban felvett dobolását keverték rá az anyagra. A kissé sutára sikerült bevezető után kezdődik az Ollu, s rögtön sejtjük, ez nem egy vad ámokfutás lesz. A Nene La Kanou is pihentető darab, afrikai énekkel, kitűnő trombitaszólamokkal.

Az Iyade is hasonlóan békés, nyugalmas, kellemes felvétel. Ezzel a hangulattal, ezekkel a számokkal a tragikusan eltávozott Anga Diaztól vettek búcsút egykori zenésztársai. Az utolsó, talán legszebb számban (Why Anga?) Mola Sylla gyönyörűen énekel. Ezúttal nem Nusrat Fateh, hanem Mory Kante stílusában, vagyis kevésbé nagyívűen és dinamikusan susog. Egy kissé erőtlen és lassú ez az album, talán nem szól akkorát, mint a Promises, de rendkívül stílusos, kiváló lemez, aki a nyugalmas, pihentető zenét szereti, bátran tegyen próbát vele.

Across The Divide 2009

Máris itt vagyunk a sűrűjében, vagyis a legjavában. Mind az elképzelés, mind a hangszerelés, mind a közreműködők hozzáértése első osztályú. A zenéből áradó pozitív energia a technikai profizmuson túl a lemez spirituális oldalát emeli ki, az itt hallható kilenc tétel maradandó értéket teremt. Mondanom sem kell, kicsit más ez az album, mint az eddigiek. Sosa korábban 99%-ban saját szerzeményeit hangszerelte meg muzsikus társaival, most azonban több tradicionális dalt is átalakított a maga elképzelése szerint. A dalok részben az Egyesült Államok egy-egy pontjáról összegyűjtött szerzemények, amolyan össz-amerikai egyveleget képeznek, részben Sosa gyermekei. Az első szám a baptista egyházban jól ismert, eredetileg velszi himnusz, a Guide Me O Thou Great Jehovah, amire egyáltalán nem lehet ráismerni Tim Eriksen káprázatos, egyedi hajlításokkal tarkított, mágikus énekelőadásában. A Gabriel’s Trumpet Maine államból származik, az ebben hallható bendzsójáték ugyancsak őt dícséri. Nézzük gyorsan az aktuális szereplőgárdát: Childo Tomas-gitár, kalimba, vokál; Leandro Saint-Hill-fuvola, klarinét, szaxofon; Marque Gilmore-dobok, vokál, David Gilmore-gitár, Tim Eriksen-ének, bendzsó, hegedű; Ramon Diaz-dobok (sampler)

A Sugar Baby Blues hillbilly sláger Virginiából, a Night Of The Four Songs pedig Észak-Karolinából származik, csak halkan jegyzem meg, talán soha nem gondolták volna ezek a számok, hogy valaha így fognak megszólalni, ilyen ízlésesen, gazdag zenei kísérettel, visszafogottan, mégis átütő erővel. Ami az Omar Sosa szerzeményeket illeti, megint a relaxálós, pihentetős énje került előtérbe, ami jól ellenpontozza a jóval nyersebben előadott amerikai népi énekeket. Ezek mindegyike instrumentális agyszellőztető, trükközés és kábulat nélkül, finoman, puhán, a világ legkisebb rezdüléseire érzékenyen. 

Tales From The Earth 2009

Theolinius Monk: „ A jazz szabadság. Ezért játszom. Ha valaha is megismétlek egy frázist, abbahagyom.” Omar Sosa is hasonló úton jár, egyik nyilatkozata szerint soha meg sem hallgatja a korábban elkészült lemezeit, mindig a következő projectre koncentrál. Ami rendhagyó elképzeléseit illeti, ezen a lemezén mindössze egyetlen számban zongorázik. A többiben kizárólag marimbán és vibrafonon közreműködik. Az albumra afrikai gyökerű, elsősorban ritmikai variációkban bővelkedő szerzemények kerültek. Honlapja szerint egy kétnapos örömzene lenyomatáról van szó, amely Berlinben esett meg, 2009-ben, minden különösebb előzetes koncepció, vagy megbeszélés nélkül. Szimplán összeültek a muzsikusok, és alkottak, ami éppen jött belőlük.

Jelen volt Aho Luc Nicaise énekes, Mathias Agbokou-ütős, Marque Gilmore-dobos, Aly Keita-balafon játékos, Mark Weinstein fuvolás, és Jean Paul Bourell-gitáros. Nekem hiányérzetem van a zongora akkordjai után, mert bár a marimba is nagyon szépen szól, s kiegészül sok kis csengettyűvel, egzotikus hangszerek egész sorával, és Weinstein is eszméletlen fuvola-dallamokat kanyarít, egy idő után mégis kissé egybefolynak a számok. Aki az afrikai törzsi zenéket szereti, imádni fogja ezt az albumot, ha már eddig be nem szerezte, aki viszont Sosa korábbi munkáiért rajong, előbb hallgasson bele legalább 3-4 tételbe. Sajnos a változatosság ennek a lemeznek nem erőssége, ellenben dobolni remekül lehet rá. 

 Calma 2009 

A nagy világcsavargó Sosa ötödik szólólemezét New Yorkban, Brooklynban vette fel 2009 októberében. A cím csendességre utal, és kétségtelenül ez a szerző legvisszafogottabb lemeze, nem hiszem, hogy az ezen szereplő darabokat bárki egy nagy mester műveinek tartaná, annyira egyszerűek, lassúak, szinte hangtalanok. A rendkívül minimalista szerzemények Brian Eno repülőtéri kompozícióihoz hasonlítanak leginkább.

                                                                              Ceremony 2010

Bár maga a lemez 2010-ben jelent meg, az előkészületek évekkel korábban elindultak, hiszen nagyszabású projektről van szó, egy egész szimfonikus zenekar, a Hamburgi NDR Bigband kíséri Sosa Afreecanos együttesét. A hangszerelés a lelke ez egész műnek, s ez a grandiózus munka Jaques Morelenbaum csellista nevét dícséri, aki Caetano Veloso mellett tett szert hírnévre. Ezt a rengeteg hangszer nyújtotta lehetőséget így kihasználni zseniális teljesítmény. Nagyszerűen játszik Sosa is, keményen megpadlózza a zongorát, lélekteli a fúvós hangszerek, a gitár jelenléte is, de akármilyen jók ők külön-külön, az összhatás nem lehetett volna ilyen, ha nincs egy értő elme, aki az egészet összerakja. Sosa azt mondta a Ceremonyról, hogy Sun Ra filozófiája vezette, vagyis egy kicsit meg akarta hökkenteni a hallgatót a hagyományos big band hangzás modernizálásával.

A kellemes, dúdolható dallamok közé szándékosan tett váratlan felütéseket, dinamikai váltásokat, szüneteket. Az egyébként egységesen hullámzó darabok ettől kicsit különlegesebbek, merészebbek lettek. Hozzá kell tenni, csupa Sosa szerzeményről beszélünk, és mind a tíz darab működik. Nem találok köztük tölteléket. Azt hiszem, a jó szám akkor is az marad, ha szólóban adják elő, amit egyébként eredetileg sok főre hangszereltek, és szerintem ezek a művek egy zongorán is megszólalnának. A darabok afro-amerikai hangvételben keletkeztek, amit a különböző ütőhangszerek erőteljes használata is kiemel, ehhez jön Sosa latinos zongorajátéka, és Morelenbaum csellója, vagy Rivera klarinétmuzsikája. Hallani kell, hallgatni kell, vagy legalábbis érdemes, hiszen lélekmelengető zene, és hasonló fúziós kísérlettel már ritkán lehet találkozni. Szerencsére majdnem az egész Ceremony fent van élőben a You Tube-on. 

Alma 2012

Azt hiszem, mind Omar, mind Paolo Fresu meglepődne, ha megtudná, hogy közös lemezük spanyol címe magyar nyelven egy gyümölcsöt jelent. De azért van ebben a furcsa kettősségben valami, mert én mindig úgy gondoltam, hogy az almának lelke van. (alma=lélek) A borító szerintem mindent elárul erről az együttműködésről. Két muzsikus ennél jobban nehezen tudja szívét-lelkét beletenni egy közös produkcióba. Ha valaki azt mondaná nekem, ő nem szereti a jazzt, de kíváncsiságból meghallgatna egy jazz lemezt, akkor én ezt választanám. Igaz, a hagyományos, mainstream jazzhez nem sok köze van, de ahhoz, amit Monk szabadon szárnyaló kifejezési formának hívott igen. Fontos megemlíteni, hogy négy felvételben Jaques Morelenbaum csellójátéka is kiegészíti a zongora-trombita, illetve szárnykürt kettősét.

Fresu lényegretörően, egyszerűen, érzelemgazdagon játszik, többnyire hosszan kitartott hangokkal kíséri Sosa játékos agyszüleményeit. A 12 darab közt mindössze egy feldolgozás kapott helyet, az Under African Skies című Paul Simon dal, a Graceland lemezről. A felvételek Udinében készültek 2011 májusában, s talán a legjobb is egyben. Nem lepődnék meg, ha egyszer Snétberger Ferenc oldalán látnám-hallanám ezt az intergalaktikus muksót, nagyon hasonló felfogású alkotók ők ketten. És, amennyire ezt én így előre meg tudom ítélni, az bizony egy príma kis project lenne! 

                                                                                Eggun 2013

Az Afri-Lectric Experience egy különleges megbízás volt Omar Sosa számára. A feladat: "tribute" előadást készíteni Miles Davis klasszikus felvételéhez, a Kind Of Blue-hoz annak 50. évfordulója alkalmából. A trombitával és két szaxofonnal megerősített zenekar az afrikai zenei elemek alkalmazásával járult hozzá a zene formálásához s fejlesztéséhez. Az így létrejövő jazz textúrákat tovább fokozta az elektronikus elemek finom és kifejező használata. A felvétel középpontjában Afrika anyaszelleme állt.

A közreműködők: Joo Kraus trombitán (Németország), Leandro Saint-Hill altszaxofonon és fuvolán (Kuba), valamint Peter Apfelbaum tenorszaxofonon (USA). Az alapot Marque Gilmore (USA) és Childo Tomas basszusgitáros (Mozambik) sajátos ritmusszekciója alkotja.

A projekt különleges vendégei közé tartozik Lionel Loueke gitáron (Benin), Marvin Sewell gitáron (USA), Pedro Martinez afro-kubai ütőhangszereken (Kuba), John Santos ütőhangszereken (USA) és Gustavo Ovalles afro-venezuelai ütőhangszereken. Venezuela). A CD-t elsősorban Brooklynban (NY) vették fel. Különös érdeklődésre tarthat számot egy hat Interludióból álló zenei betét, amelyet Bill Evans szólóinak dallamelemei ihlettek. (forrás Omarsosa.com)  

 A cikk 2013-ban íródott, azóta Omar Sosa megkapta a neki járó elismeréseket, és életműve is gazdagabb lett újabb kiadványokkal.